A szolnoki, tiszai átkelőről nagyjából ugyanonnan készült két képeslappá lett felvétel. Az első Kissné, a második a Képzőművészeti Alap gondozásában lett anziksz. Az egyiket 5 fillérért adták fel a monarchiában, a másikat 20 fillérért a népköztársaságban. Sok rendszer múlt el, de a Tisza maradt.
A továbbra is rejtélyes Kissné gondozásában kiadott, utólag színezett fotót 1915. augusztus 1-jén adta postára Szolnokon egy minden bizonnyal az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe besorozott, a keleti frontra induló vagy onnan már hazafelé tartó, Csehországból származó katona. Gyönyörű szép írásával talán csak annyit akart üzenni szeretteinek a szolnoki vasúti csomópontról, hogy jól van és merre tart. Minden bizonnyal teljesen hidegen hagyta az anziksz képes oldala, és jó eséllyel élőben nem is látta a fotón lévő szolnoki Tisza-hidat. Mert neki akkor, az első nagy háborúban nem a nézelődés lehetett a fontos.
Így csak magunknak jegyezzük fel, hogy az ismeretlen fotós által megörökített és a ki tudja, ki által utólag színezett képen a szolnoki Tisza-híd látható, amelyet 1911-ben adtak át, miután az utolsó fahidat két évvel korábban elvitte a jeges ár. Ez a híd volt szerintem Szolnok legszebb hídja, amelyik sok tekintetben a fővárosi Szabadság – eredetileg Ferenc József – hídra hasonlított, és sorsa szomorúan szemlélteti a huszadik századunk első felét. Ezt a hidat ugyanis 1919-ben szétlőtték, majd a helyreállítása után szűk negyedszázaddal a folyóba robbantották, így mindössze 33 évig szolgálhatta a szolnokiakat és a folyó két partja között távolabbról közlekedőket. Ám ebbe a 33 évbe is belefért egy királyság, egy köztársaság, egy tanácsköztársaság, egy király nélküli királyság, majd a német megszállás, és közben persze minimum két háború, no meg a román ostrom, ami Szolnoknak felért egy harmadik háborúval.
A második, fekete fehér fotóból lett képeslap felvételéről tudjuk, ki készítette, ugyanis a magyar, angol, német és orosz felirat – Tisza part – alatt ott olvasható a fotós, Horváth Zoltán neve is, aki valamikor 1962 és 1966 között örökítette meg az akkoriban új szolnoki Tisza-hidat. Ami ugye az előző képeslapon lévő „szép” hidat követő, 1946 és 1962 között szolgált ideiglenes híd helyére került annak az 1959 és 1962 közötti beruházásnak a nyomán, amelynek köszönhetően az úgynevezett „százlábú” ártéri híd és a két műtárgy közötti töltés, sőt a tiszaligeti lejáró is elkészült. Mindez pedig elengedhetetlen feltétele volt a 4-es főút szolnoki átkelési szakasza korszerűsítésének, ami majd 1975-re fejeződött be. A mai belvárosi Tisza-híd is látott már néhány dolgot, bár csak a népköztársaságban és a köztársaságban állt (eddig), és szerencsére helyi háborúban sem kellett szolgálnia, bár jó néhány szovjet katonai jármű koptatta a felületét.
Ez a fekete-fehér, indokolatlanul álló formátumú – így a híd két végét levágó – lapot sima, három szavas üdvözletként küldték Szolnokról Hódmezővásárhelyre, az ottani földművesszövetkezet Lenin úti központjába 1966. augusztus 10-én. Akkor, amikor reneszánszát élte a hazai képeslap kiadás és küldés, amikor minden nyaralás vagy kirándulás elengedhetetlen momentuma volt a helyi képeslapok megvásárlása, majd postázása közeli és távoli rokonoknak, ismerősöknek. Csak a fiatalabbak kedvéért: rokonaink és ismerőseink ezekből a postai levelezőlapokból tudhatták, hogy merre járunk a (szűk) nagyvilágban, azaz ezek voltak a korabeli „insta posztok”. Igaz, nem is pillanatok, hanem olykor napok alatt értek a címzettekhez. De gyanítom, tovább maradnak fenn, és pláne jobban őrzik egy-egy hely korabeli képét, mint a mai elektronikus „üzik”. Így nem is tudom, száz év múlva milyen kép mesél majd a szolnoki hidakról, azt meg főleg nem, milyen történelmi történetek szőhetők köréjük.
