Ma már negyvenen túliak, akiknek még lehet emlékük arról, milyen volt az, amikor az egyszem állampárt és annak mindenféle fiókszervezete jelen volt az iskolákban, legyen az általános- vagy középiskola, egyetem vagy főiskola. Azt hiszem, a negyvenen túliak felelőssége lenne elmondani fiataloknak, miért is volt a rendszerváltás egyik fontos sarokpontja a párt – és majdan a pártok – száműzése az iskolákból és a munkahelyekről. Ehhez persze az is kellene, hogy a történelemet ne választási eredményekhez, vagy aktuális politikai érdekekhez igazítsuk. Igaz, a múltról nemcsak az iskolákban lehet beszélni, sőt lassan úgy tűnik, egyre fontosabb azokon kívül is a történelmünkről mesélni. Hogy ne lépjünk újra és újra ugyanabba a posványos pocsolyába.
Az idei tanévkezdés legnagyobb médiaszenzációja természetesen nem a pedagógusok jelentős béremelése, a minőségi pedagógusképzés és -továbbképzés elindítása, az oktatásban résztvevők terheinek csökkentése, a hazai közoktatás esélyegyenlőségi mutatójának kilövése volt, hanem egy falra festett idézet. Amiről állítólag az érintett iskolaigazgató – akinek az intézményét majdnem Szolnok egyéves költségvetésével azonos összegből újították fel – semmit sem tudott, aminek kapcsán később a térség egyéniben bukott, de továbbra is fekáliát kavaró országgyűlési képviselője is azt mondta, a politikának nincs helye az iskolákban, és amit pár nappal később el is távolítottak. És most mindenki megnyugodhat, mint Pesty László hirtelen megvilágosodása kapcsán, hogyha így ki tudunk beszélni problémákat, sőt ilyen gyorsan meg is tudjuk oldani, akkor nincs itt semmi látnivaló. Nem lop itt senki, nem demagóg itt senki, az ifjúkorban kezdődő agymosás pedig legfeljebb az egyenkönyvek miatt lenne tetten érhető a magyar iskolákban. De miként a politikának nincs helye a közoktatásban, úgy Deákot idézve szerintem hazudni sem szabad. Legalább magunknak nem.
A politika nem egy idézet által szűrődik be az iskolákba. Szolnokon sem. A csepeli falra festés ugyanis Kismiska ahhoz képest, amit a szolnoki városházi többség immár évek óta elkövet szeptember elsején, és amiről idén is boldogan tettek közzé mosolygós fotókat a közösségi felületeken. És, ami a szellemi kihívásokat kereső helyi ellenzéknél idén sem verte ki a biztosítékot, talán, mert szerintük sincs semmi rossz abban, ha választott vezetők, képviselők, bizottsági tagok szeptember elsején az iskolákban parádéznak, és ajándékokat osztogatnak. Nem politikai céllal. Nem! Szívjóságból.
Miért kell hülyének nézni mindenkit, és ehhez a legkisebbeket, a közoktatásba éppen csak belépőket felhasználni? Komolyan gondolja bárki, hogy a szolnoki elsősök többségét tornafelszerelés nélkül indítják útjukra a szülők? Értelmezhető segítséget jelent minden gyereknek ugyanolyan tornafelszerelést adni, miközben vannak, akiknek toll, ceruza és radír is kellene, másnak meg márkás tornazsákból is van otthon kettő? Legyünk őszinték! Ez az egész csak és kizárólag arról szólt, hogy a tanévkezdést is fel lehessen használni egy kis imázsépítésre. Miért is? Hát a politikusi népszerűség növelése érdekében. Ami hol is fog jelentkezni? A voksolás napján, a pártlistán vagy a testületi frakcióban.
Én akkor is háborognék a helyi politikusok iskolai ajándékozása kapcsán, ha netán kiderülne, hogy a többszáz tornazsákot (darabja minimum 2-3 ezer forint, ha nem vállalhatatlan vackokkal töltötték meg őket) az osztogatók a saját pénzükből, adózott, legális jövedelmükből vették volna. De azt kell gyanítanom, hogy nem ez történt, hanem valamiféle közpénzátfolyatásnak köszönhetők az apró zsákocskák, azaz az összes szolnoki fizette be az urakat az iskolai politizálásra. Ennél esküszöm, olcsóbb volt a csepeli falfestés az eltávolítással együtt is. Bár a hülyítési faktor mindkét esetben erősre sikerült.
De azért mindenki mondja el újra és újra, hogy nincs helye a politikának az iskolákban. Az nem is politika, amit mi csinálunk. Miként a korrupció is csak az, amiből minket kihagynak.
