A sokféle névvel illetett Krisztus-szobrunk, és a fölé valamikor az 1800-as évek végén épített baldachin a 2010-es évek második felére egyre rosszabb állapotba került. Erről tanúskodik az a szakvélemény, amit a szobor felújítását régóta szorgalmazó, majd annak restaurálási munkálatait szaktudásával is segítő Dombi Gábor építész 2019 nyarán készített. Már akkor figyelmeztetett arra, hogy a felépítmény instabilitása miatt a minimum 200 éves szobor egyre nagyobb veszélyben van. És bár akkor és korábban is történtek kísérletek arra, hogy a szobrot a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázatainak segítségével mentsük meg – ilyeneket én magam is küldtem az illetékeseknek -, a folyamat csak akkor gyorsult fel, amikor majdnem végzetes „katasztrófa” történt.
Talán néhányan még emlékeznek arra, hogy 2019 utolsó napjaiban a Templom és a Madách út kereszteződésében „menetrendszerinti” csőtörés volt, ami nemcsak alámosta a szobor környékét, de egy jókora munkagödröt is ásni kellett emiatt a közelében. Ezek következtében pedig majdnem ledőlt a baldachin, és mint az egyébként a közelben lakó Dombi Gábor egy helyen nyilatkozta, kérésére állították le akkor a munkákat, majd támasztották meg az építményt. Később pedig körbe is szalagozták a szobrot és a baldachint. És így is maradt közel két éven keresztül, amikor is végre elkezdődhetett a szobor felújítása. Azaz szétszedték a baldachint és az „ülő”, „szomorú”, „merengő” Krisztus alakjával együtt átadták a restaurátornak.
A június első vasárnapján átadott szobron és felépítményén Bánvölgyi László restaurátor fantasztikus munkát végzett. Egyrészt megszabadította a szobrot a ki tudja mikor és miért rákerült festékrétegektől, így mostantól nem színesben, hanem a kőr eredeti sárgás-barnás színében látható az egyik kezére arcát támasztó Krisztus. Másrészt a tengeri üledékes mészkőből faragott alak hiányosságait, illetve korábbi, nem illeszkedő javításait is szakszerűen pótolta a mester, ami miatt olyan az egész alkotás, mintha frissen faragták volna. Ráadásul a szobor megmentéséért szintén sokat fáradozó, ugyancsak a közelben lakó Csicsman György archív fotójának köszönhetően a Krisztus kezében lévő nádat is pótolta a restaurátor. És természetesen nem maradt el a baldachin darabjainak a megtisztítása, pótlása és az egész újbóli felépítése sem. Sőt, a tető belsejébe, Krisztus fölé tükrök is kerültek, ami egészen különleges és érdekes hatásokat kelt.
Nem elhanyagolható az sem, hogy a hosszúra nyúló munka nemcsak a szobrot és a baldachint, de magát az alkotást befogadó „teret” is érintette. Már csak azért is, mert – amint arra Dombi Gábor korábban többször felhívta a figyelmet – a kereszteződés közelében, a nem éppen jó állapotú földalatti közművek miatt kockázatos lett volna a szobrot az eddigi helyére visszaállítani. Így született meg az a döntés, hogy nemcsak felújítják, de áthelyezik és egy kis alapzatra is felhelyezik a szobrot, ami magával hozta a Madách utca kiszélesedő végének a megújítását is. Elismerendő, hogy a Szolnoki Városüzemeltetési Kft. csapata kiváló munkát végzett, így tényleg nemcsak egy szinte új köztéri alkotást, de egy szép kis terecskét is kaptunk. Aminek – ahogy az az avatón elhangzott – egyszer talán saját, esetleg mindenki megelégedésére szolgáló neve is lesz. Mondjuk Merengő tér, vagy Merengő Krisztus tere, vagy esetleg az egykor a közelben álló első szolnoki „kórház” emlékére Ispotály tér. (De ezek csak az én kósza javaslataim.)
Bízva abban, hogy a tér névadója majd kicsit jobban sikerül, mint a felújított Merengő Krisztus szobrának avatása. Parodisztikus volt, hogy a fél 11-re meghirdetett esemény végül csak 11 körül kezdődött el, mert mint kiderült, a szervezőknek nem sikerült valamennyi egyház vasárnapi rendtartásához igazítani a programot. Vicces volt a felsorakozott fontosságok köszöntése is, hisz ismét volt, akiről nem sikerült megtudni, kicsoda és miért áll ott, de hát a felújításért dolgozókat sem sikerült tökéletesen elmondani. Mindezekhez képest már tényleg csak a rendezvényszervezői bénaság rovására írható, hogy a szobor leleplezői kicsit többen voltak, mint a hely megengedte, és azt sem sikerült kitalálni, mi legyen a lerántott lepel sorsa. Az pedig csak hab a tortán, hogy az ismét gyönyörűen beszélő Győri Péter Benjámin – „úgy beszél, hogy mindjárt megtérek” – lelkész szavait a Merengő helyéről olyan parádésan sikerült félreérteni, hogy majdnem ledőlt Krisztus az új talapzatáról.
Mindezektől függetlenül örüljünk a végre megszépült Merengő Krisztusunknak, ami előtt elhaladva mindenki eldönthető, mit is üzen neki az immár nyitott szemű megváltó. Nekem elsőre például azt, hogy maga előtt látja a hetven éve meggyalázott szolnoki Szentháromság-szobor torzóját, amiről talán ő is azt gondolja: lehetne az a következő, ami megújul, és méltó helyére kerül Szolnokon.
