Hogy valaki milyen darabot vesz elő, és állít színpadra, az nem lehet véletlen. Bíró Lajos 1910-ben írt Sárga liliom című színműve – ez a legfájóbb – annyira aktuális, hogy a fal adja a másikat. Ráadásul egy zseniálisan megírt három felvonásos, amit kár lenne kiforgatni, mai köntösbe bújtatni. Az örökérvényűt ugyanis nem kell aktualizálni.
Ezt tényleg csak alázattal színpadra kellett állítani, és csupán arra ügyelni, hogy a megfelelő színészek tudásuk legjavát adhassák. A mondanivalótól szégyenkezve, bódult fejjel kitámolyogva a színházból, azt kell mondanom: Balázs Péter mindezt megtette. Túlzások, felesleges manírok és mindenféle harsányságok nélkül vitte színpadra egy száz évvel ezelőtti (?) magyar kisváros közéleti mocsarát. Az áthallások miatt az üzenet nem kellemes. Amiért a szolnoki színészek meg is tesznek mindent.
Tárnai Attila a nincstelen roma szerepében nemcsak az asztal tetejére állítva – nyíltszíni tapssal jutalmazva – alakít nagyot, hanem minden pillanatban, amikor a színpadon van. Miközben az előtérben a tiszturak mulatnak, a polgárok pártot alapítanak, ő a háttérben játssza egy szerencsétlen, őszinte bolond nyomorult életét. Amiben persze a feleségének megöléséről szóló, a gazdag urak szórakoztatására sokadszor elmondott történet a legszomorúbb. Nem is értem a fél nézőtér miért kacagott önfeledten, holott a kihasznált kisember nyomorán leginkább sírnunk kellene. Azt hiszem, az a minimum, hogy Tárnait ezért az alakításáért legalább javasolják a legjobb epizódszereplőknek járó, Gobbi Hilda alapította Aase-díjra.
Remélem, Karczag Ferencnek is kijut az elismerésből. Bár esetében már nincs mit csodálkozni azon, hogy nem főszerepeket alakítva is stabil és fontos tartópillére a szolnoki előadásoknak. A Sárga liliomnak például azokkal a jelentőségteljes elhallgatásaival és nézéseivel, amiktől legalább háromszor áll meg a színpadon és a nézőtéren a levegő. Azt hiszem, az ilyesmire mondják, hogy vannak színészek, akiknek a jelenlétük is elég a színpadon, és hallgatni is tudni kell.
Meg persze monológot mondani is. Mondjuk úgy, ahogy Barabás Botond az utolsó jelenetben beszél a megalázott Molnár László alakította Peredy Jenőhöz. Ez a Barabás nem az, akit már oly sokszor láthattunk Szolnokon. Ez a Barabás a beérett színész, aki nem elharsogja, szétmimikázza, túljátssza a szövegét, hanem profiként, cseppenként adagolja a szavaiban lévő mérget. Amitől égnie kell az arcunknak, hiszen ez az ország száz év alatt sem változott, a közélet mocsarában ugyanúgy fetrengünk, mint egykor. Ezt átadni csak így, ezzel a hűvös eleganciával lehetett, ahogy Barabás Botond csinálja.
A Sárga liliomot persze nézhetném egy romantikus, szerelmi történetként is. Hiszen Dósa Mátyás a szenvedő szerelmest hol kisfiúként, hol érett férfiként, de tényleg a mindent eljátszani képes színészként alakítja. Ugyanakkor méltósággal tűri, hogy a fentebb említett kollégái, illetve a városka „haladó” polgárait alakító Harna Péter, Mészáros István, Horváth Gábor, Tóth Tamás és Deme Gábor a rózsaszín sztoriból berángassanak a férfiak játékának számító politikai posványba.
Aki önfeledten akar szórakozni, ne váltson jegyet a Sárga liliomra. Aki viszont színházba akar menni, és mielőbb látni szeretné a Szolnoki Szigligeti Színház idei legjobb előadását, az ne késlekedjen. Mert, ha netán híre megy, hogy mi történik a szolnoki színpadon, esetleg megérdemelten újra elindul a színházi zarándoklat úgy, mint egykoron.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról származnak.)
