Az az 1989-es kép, amin Mészáros Istvánt látjuk viszont rövid nadrágos kisfiú szerepben, ahogyan A 301-es parcella bolondjában ül Kézdy György előtt, mellettük Sztárek Andrea, Koós Olga, Mucsi Zoltán és Győry Emil, sok mindent elárul a Szigligeti Színház elmúlt évszázadáról. Például azt, hogy micsoda színészek fordultak meg ennek az éppen 100 éve átadott, és sok viszontagságot megélt színháznak a színpadán. Illetve milyen nagyszerű és különleges előadások váltották egymást az elmúlt évtizedekben, köztük például az említett fotón megörökített Schwajda darab.
Persze a Szolnoki Galériában megnyílt kiállítást ne az emeleten kezdjék, mert akkor kimaradnak azok a pillanatok, amikor még nem volt saját társulata az épületnek. Kár, de természetesen érthető, hogy az ötvenes évek előtti időkből jóval kevesebb tárgyat és képet sikerült felvonultatni. Ám ezt jól ellensúlyozzák a színháztörténeti szövegek, illetve az elmúlt évadok jelmezei és kellékei. Ha van kedvük, beállhatnak a legutóbbi Liliomfi egyik díszletébe Kamilla és Mariska közé.
Az igazi csemegék azonban az emeleten vannak: plakátok és képek az előző bő fél évszázadból. Tudták például, hogy Kern András éppúgy játszott itt, mint Básty Lajos? Persze, aki már akkoriban is járt a szolnoki színházba, nem csodálkozik ezen, és talán hozzáteszi, hogy alig van olyan jelentős színész ebben az országban, aki ne állt volna ezeken a deszkákon: Törőcsik Mari, Garas Dezső, Alföldi Róbert, Darvas Iván, Szombathy Gyula, Gellei Kornél, Csomós Mari és elnézést mindazoktól, akik kimaradtak. Kiderül a kiállított fotókról meg a korabeli hirdetésekről az is, hogy nem kevesen voltak azok sem, akik bár nem futottak be országos karriert, hosszú éveken át voltak a helyi társulat tartópillérei. Emlékeznek még a tavaly elhunyt Czakó Jenő bácsira? Már a hatvanas évek elején is feltűnt a neve színlapokon. El lehet felejteni Sebestyén Évát vagy éppen Czibulás Pétert, akinek még nem az égi társulatban, hanem a mostaniban lenne a helye?
A színlapokat és a fotókat nézegetve, az jutott eszembe, milyen hosszú névláncot lehetne kirakni a valaha Szolnokon játszottak neveiből. Mert minden évad társulatában voltak olyanok, akik maradtak, hogy néhány évig az állandóságot jelentsék, meg a kapcsolatot az újonnan érkezőkkel, akik tovább szövik ezt a láncot. És, akik miatt tényleg örökké fiatal marad ez a teátrum, aminek az életében csak kedves pillanatok a centenáriumra hivatkozó megemlékezések. Hiszen ünnep ide, megemlékezés oda, a függönynek fel kell gördülnie.
Ne egy aprólékos, a Szigligeti Színház minden korszakát, előadását és színészét felvonultató kiállításra számítsanak, ha megnézik a „100 év – néhány pillanat” című tárlatot a Szolnoki Galériában, mert ez inkább csak egy emlékkönyv, amely igyekszik felidézni ennek az évszázadnak néhány kedves, és megőrzött momentumát. Viszont, ha alaposan meg akarják nézni, minimum fél- vagy inkább háromnegyed órát szánjanak rá.
