A Hat hét című új, magyar filmdráma nagyjából másfél órás, de nem volt egyetlen másodperce sem, amit fölöslegesnek éreztem volna, pláne unalmasnak. A Hat hét egy tinédzserlány története attól a pillanattól kezdődően, hogy eldöntötte, örökbe adja a hamarosan megszülető kisbabáját, addig a pillanatig, amíg meggondolhatná magát, azaz az örökbefogadó szülők helyett mégis ő nevelhetné fel gyermekét. Elsőre rendkívül veszélyes történet, hiszen mesélni lehetne az iskola, az ellátórendszer felelősségéről és hiányosságairól, az örökbefogadni akarók tortúráiról, az egészségügyről, és sok-sok egyébként fontos dologról. Már, ha a rendezőnek és a forgatókönyvírónak az lenne a víziója, hogy egyetlen filmben kell mindent elmesélni, mindenről lerántani a leplet, mindenre megoldást kínálni. Szerencsére az elsőfilmes Szakonyi Noémi Veronika ennél ezerszer profibb. Végig a tinédzser sztorijára koncentrál, csak az ő szempontjából, az ő helyzete megértéséhez szükséges mellékszálak bukkannak fel. Azt hiszem, ez a Hat hét egyik erőssége.
A másik egyértelműen Román Katalin, a színművészetire háromszor fel nem vett, hivatalosan amatőr színész, aki minden pillanatában zseniális. Ha kell, megesett kislány, gyötrődő leendő anya, álmaiért küzdő élsportoló, a kishúga mellett az anyját pótló felnőtt, a gyermekét kétségbeesetten visszaszerezni akaró, küzdő anyuka, vagy, ha kell, hát józan ésszel gondolkodó, ritka felnőtt. És mindezeket nem elmeséli, elmondja, hanem az arcával, a szemeivel, a testtartásával, a kezével eljátssza. Miközben nincs egy hamis pillanata, nincs egyetlen mesterkélt, maníros momentum, ami kizökkentene abból, hogy akár dokumentumfilmet is láthatnék. Román Katalint nemcsak a hazai szakma ismerte már el, de úgy tűnik, nemzetközi szinten is ünneplik. A kérdés már csak az ezek után, hogy vajon itthon kap-e még lehetőséget, hogy legalább ekkorát vagy nagyobbat dobjon, esetleg egyszer-kétszer elcsússzon, de aztán felálljon.
Román Katalin mellett tulajdonképpen csak mellékszereplői vannak a filmnek, bár ők is mind megkaphatnák ebben a kategóriában az utóbbi évek összes díjat. Balsai Móni, az örökbefogadó, gyermekre váró anyuka talán három „epizódban” mutatja meg a babáért sóvárgó, a megkapott baba lehetséges elvesztése miatt pánikoló, és végül megnyugvó, szülővé váló nőt. Szintén szavak nélkül, szinte csak az arcával és a szemeivel. Zseniális Járó Zsuzsanna a megesett tinédzser önmagát kereső, hülyeségeket csináló, olykor a lányánál gyerekesebben viselkedő anya szerepében. Miként Györgyi Anna pingpong edzőként, Takács Kati pedig a hangjával is többször jelen lévő, örökbefogadást intéző nőként. Mindannyian úgy csodálatosak, hogy egyetlen pillanatra sem terjeszkednek túl a saját karakterükön, és nem nyomjk el sem a sztorit, sem egymást.
Ritkán van olyan vetítés a Tisza moziban, amin rajtam kívül valaki végignézi a stáblistát az utolsó betűig. Hétfőn esete, a teljesen megtöltött E-teremben a stáblista végén én mozdultam meg először, miközben innen-onnan hallottam a szipogást. Esküszöm, olyan jó lett volna megkérdezni, hogy ki, honnan hallott erről a filmről, ki, miért gondolta, hogy ezt látnia kell, és mit gondol, miért nem tudott a végén hosszú percekig felkelni a székéből. Meg beszélgetni arról, kiknek is kellene ajánlani ezt a filmet? Kikről is szól? És ugye nemcsak a felrobbanó vászon, digitálisan elvarázsolt képek, a másodpercenként ezer akció jelentheti azt, hogy egy film jó? Azt hiszem, a Hat hétre érdemes volt költeni a közösből, és tulajdonképpen Szakonyi Noémi Veronika rendezőnek már éppúgy dolgoznia kellene az új nagyjátékfilmjén, miként Román Katalinnak, mert amit elsőre elénk raktak, az folytatásért kiált.
