Lehet-e komoly társadalmi problémákat vígjátékként feldolgozni? Mondjuk a szélsőséges fociultrák sokszínű világát, az örökbefogadáshoz vezető út kínjait vagy a magyar-roma ellentétet, el nem fogadást. Fontos lenne. Mert sokkal több emberhez juthatnának el így legalább a kérdésfelvetések, mintha mindezekről késő éjszakai beszélgetős műsorokban értelmiségiek vitatkoznak vagy hosszú tanulmányok, netán jól elrejtett dokumentumfilmek készülnek róluk. Persze mindez csak akkor igaz, ha a népszerű színészekkel készülő vígjáték előzetesei diszkréten hallgatnak a kilencven percben feszegetett témákról, és inkább a könnyed, nevetséges fordulatokra koncentrálnak – „Álmos, Előd takarodjatok befelé!” – a nézőcsalogatás érdekében. Meg akkor, ha az elkészült film eljut a mozikba, sőt egyszerre, nagy kampánnyal valamennyi hazai vetítőhelyre bekerül. Különben tényleg úgy jár, mint a sokkal nagyobb sikerre és figyelemre érdemes, de tulajdonképpen agyonhallgatott 2015-ös Veszettek.
Nagy Viktor Oszkár első könnyed játékfilmje – a korábbi Apaföld inkább súlyos művészfilm volt – az év sikere lehetne, amit ráadásul az ötlet, a forgatókönyv, a főszereplők és a mellékszereplők miatt is el kellene halmozni díjakkal. A Becsúszó szerelem ugyanis úgy lett kacagtató vígjáték, hogy közben ott feszülnek benne kortárs társadalmi problémák. Ám az alkotók egyetlen pillanatig sem akarják ránk erőltetni a véleményüket, sőt nyílt állásfoglalásra sem kényszerítenek, hanem miközben a problémák színét és fonákját is megmutatják, sok mindenből viccet, poént csinálnak, és hagynak főni a levünkben. Mondhatnám, hogy az egyik legnagyobb aljasság, amikor egyik pillanatban felhőtlenül nevetsz, a másikban viszont azt érzed, iszonyatos gyomrost kaptál, és sírnod kellene. Nem szégyellem bevallani, hogy a Becsúszó szerelem szolnoki premierje közben többször lett annyira könnyes a szemem, mint az azóta sokszor megnézett, M. Kiss Csaba által részben írt és rendezett Brazilok alatt.
Nincs kétségem, hogy lesznek agyatlanok, akik félreértik és megsértődnek a Thuróczy Szabolcs vezette fociultrák viselkedésén, jelképein, szövegein. És nem fogják észrevenni, hogy a Rajkai Zoltán által megformált „normálisak” társadalmi szelete is épp annyira szélsőséges, mint a drukkereké. Nem csodálkoznék, ha sokan hangosan sziszegnének az örökbefogadás, a „gyermekhez jutás” ügyének feszegetése miatt, nem felfedezve azt a zseniális iróniát, ami például Stefanovics Angéla vagy Tenki Réka jeleneteiben visszaköszön. Nem vagyok biztos abban sem, hogy a „szlovákozás” és a „cigányozás” mindenkinek úgy fog lejönni a vászonról, ahogy az alkotók szerették volna, és esetleg ezek miatt nem kap a nyakában egy méltatlan negatív kampányt a Becsúszó szerelem.
Amiben Ötvös András és a forgatáskor még csak harmadéves főiskolás Gombó Viola Lotti az utóbbi évek egyik legjobb magyar vígjáték alakításait nyújtják. Igaz, volt is mire alapozniuk. A Becsúszó szerelem forgatókönyve (Bárány Márton, Nagy Viktor Oszkár) nagyon jól kidolgozott, eleje, közepe, vége történet, tisztességes dialógusokkal, jól felépíthető karakterekkel. Ráadásul a rendező nem lett áldozata saját ötleteinek, és képes volt egy élvezhető hosszúságú (92 perc), ezzel együtt pörgős, feszes filmet összerakni, és sejthetően több jelenetet vagy szálat elengedni. Visz a történet, beszippant a játék, és bár kikapcsol a külvilágból, nem üres fejjel, gondolatok nélkül távozol a nézőtérről.
Már, ha sikerül megnézned a Becsúszó szerelmet. Merthogy a tavaly november közepére tervezett premiert elvitték a koronavírus miatti lezárások. A május végi országos indulást pedig elnyelte valami érthetetlen forgalmazói ötlet, így talán a nyár végén vagy szeptemberben kerülhet majd a mozikba. Amikor tömegével jönnek majd a hasonló sorsra kárhoztatott külföldi premierek, és a lassan egy-másfél éve elkészült hazai alkotások. Zseniális becsúszó szerelés kell majd ahhoz, hogy abban a mezőnyben bajnok legyen a Becsúszó szerelem. Pedig már most az alkotócsapat kezébe nyomnám a kupát.
(A felhasznált fotók a film Facebook oldaláról származnak.)
