Závada Pál regényei elsősorban a XX. század második felének vidéki Magyarországán játszódnak. Így nem meglepő, hogy témáit, a legtöbb esetben, történelmünk nem túl dicsőséges lapjairól meríti. A megfilmesített Jadviga párnája azoknak is ismerős lehet, akik esetleg az 1997-ben kiadott regényt nem olvasták, de talán a Milota vagy éppen a több átdolgozásban is napvilágot látott Kulákprés is sokakhoz eljutott. Závada – akinek zenész, költő fiát, Pétert a fiatalabbak talán jobban ismerik – szerencsére nem az az író, aki fél- vagy évente jelentkezik újabb regénnyel vagy valami korábbi mű új borítóba bújtatott kiadásával, így érdemes figyelni, ha valami kijön tőle.
Az Egy piaci nap azonban jóval több annál, hogy csak felkapjuk a fejünket, mert Závada végre újra az olvasói elé lépett. Nemcsak letehetetlen regény, de rettenetesen fontos is egy olyan korról, amiről keveset beszélünk, így kevésbé értjük.
Annak ellenére, hogy az Egy piaci nap Kunvadason játszódik, minimális netes keresgélés után egyértelművé válik, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kunmadarason járunk. Miként az is nagyon gyorsan kideríthető, hogy a helyszín és a főszereplők vezetéknevein kívül az elmesélt történet időpontja, a résztvevők, az események menete és végkifejlete is a valóságon alapul. Azaz a Kunmadarason, az 1946. május 21-én, az ottani piacnapon indult pogromról mesél Závada. Pontosabban az előbb halálra ítélt, majd felmentett tanító – Nagy János – felesége. Aki naplójegyzetekben igyekszik megőrizni azoknak a vészterhes napoknak az eseményeit, beszélgetéseit, gondolatait. Az aggódó, férjét védő asszony szemszögéből.
A kunmadarasi pogrom részleteit elég pontosan feldolgozta Vörös Éva és a Szolnokon tanult Csősz László. Ezeket és Závada regényét olvasva, az az ember érzése, hogy tulajdonképpen egy jegyzőkönyvekből kimaradt, mostanában előkerült naplót osztott meg a nyilvánossággal az író. Úgy meséli el a koncentrációs táborokból visszatérő vidéki zsidók újabb véres kálváriáját, mutatja be egy alföldi település háborúban és utána deformálódott társadalmát, a nincstelenségtől emberi mivoltukból kivetkőző, elvakult tömeg tombolását, mintha mi magunk lennénk az az asszony, akiknek a férjét előbb halálra ítélik, aztán felmentik. Letehetetlen, elképesztő és megrázó.
Leginkább azért, mert alig valamit tudunk a háború utáni évek vidéki hétköznapjairól. Azokról a helyekről és időkről, amikor és ahol nem a nagypolitika, a történelemkönyvek lapjain megjelenő események voltak a fontosak. Ahol az antiszemitizmus nem ért véget a fegyverek elhallgatásával, ahol az emberek tudatos félrevezetése és politikai célú egymás ellen fordítása pontosan ott folytatódott, ahol egy rendszerrel korábban történt. Megrázó rádöbbenni, hogy azoknak a kibeszéletlen évek – amelyek nem voltak és lehetnek feketék vagy fehérek – a mai napig terhelik a lassan két-három generációval később élők hétköznapjait is.
Mert mindaz, ami Szolnoktól nem messze azon a piaci napon történt, nem egyedi eset volt. Miként a szolnoki rendőrség bénázása, a szolnoki bíróság és ügyészség helykeresése és a Szolnokon megjelent újsághírek sem. Talán nem is baj, hogy Závada új regényének köszönhetően mi is belekeveredtünk. Jó apropó lehet, hogy beszéljünk mindarról, amit hét évtizede elhallgatunk.
