2025.10.14. (kedd)

Füstszűrő nélkül

Füstszűrő nélkül

Dátum:

Ismét vonatos, MÁV-os bejegyzés következik. Ami persze elsősorban a szolnoki állomásból táplálkozik, de talán általánosításra is alkalmas. És nem arról akar szólni, hogy a dohányzókat még jobban alázzuk meg. Inkább arról, hogy csak olyan szabályt hozzunk, amit kedvünk van betartatni.

(ÉV VÉGI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2018. október 9-én jelent meg először.)

Van egy kedvenc kalauzom a Szolnok-Budapest IC vonatokon. Aprótermetű, de nagyhangú és végtelenül vidám vasutas, aki mindig mosolyog (ami nagy kincs manapság). Ebből kifolyólag a kötelező közleményeket is csak úgy tudja bemondani a szerelvény mikrofonjába, hogy az utolsó mondatoknál már hallhatóan fülig ér a szája, amit nehéz vigyorgás nélkül kibírni. És bizony ez a huncut mosoly, meg az abból táplálkozó nevetés szólhat annak az ő szájából is naponta többször elhangzó figyelmeztetésnek, miszerint a vonatokon és a vasútállomások utasforgalom előtt megnyitott területein nemcsak a dohányzás, de a „dohányzást imitáló eszközök használata” is tilos.

Ha éppen nem lenne a laptopom az ölemben, csapkodhatnám a térdem.

Mert lehet, hogy tilos a dohányzás meg az imitálás, Szolnok peronjain ez biztosan senkit sem érdekel. Se utast, se vasutast.

Péntek reggel egyetemistának látszó hölgyek várakoznak az IC-re. Alig teszik le a bőröndjeiket, már veszik is elő a valódi cigarettákat, és a világ legtermészetesebb módján gyújtanak rá, hogy aztán szállhasson a füst. Egy perc múlva erősen nyugdíjas korú hölgy érkezik, aki kapva kap az alkalmon, tüzet kér a lányoktól, és beáll ötödiknek a füstölők közé. Tőlük két lépésre egy fiatalember cigarettázást imitál, és olyan füstfelhőt ereget, mintha Szajol felől gőzös továbbítana valami járatot. És nincsenek egyedül. Kicsit távolabb tőlük magányos férfi fújja a füstöt mélyen gondolataiba vagy a reggelbe merülve.

Szögezzük le, hogy nem szeretném a cigarettázók szekálását fokozni. Mert emberi méltóságukban megalázottnak látom a bagósokat, amikor az irodaházak elé, az iskolák mellé, a vendéglátóhelyektől távolra száműzik őket esőben, hóban, napsütésben. Megtűrt páriáknak tűnnek, ahogy kitaszítva hódolnak annak a drága szenvedélynek, ami azért elég jó jövedelmet termel a köznek.

Persze nem szeretném, ha azzal vádolnának, hogy enyhíteni akarok a dohányzással szembeni szigoron. Sőt, számos európai országban járva áldom a magyar szabályokat. Szerintem sincs helye a dohányfüstnek olyanok orra alatt, akik úgy döntöttek, hogy nem kívánnak cigarettázni. Hiszen milyen lenne, ha a kocsmákban az alkoholt fogyasztókra való tekintettel mindenkinek be kellene dobni egy-egy felest, vagy az éttermekben üldögélve kötelező lenne zsírt nyalogatni.

És a fenti két nézet nem mond ellent egymásnak. Csak várom, hogy a ló túloldaláról visszajöjjünk, és egyrészt kulturált helyeken lehessen dohányozni, másrészt, ha már bevezettük a szigorú szabályokat, akkor azokat tartsuk is be.

A szolnoki állomáson ezek ugyanis lehetetlen dolgok. Pedig simán ki lehetne alakítani dohányzófülkéket, mint látható az a repülőtereken vagy tőlünk Nyugatabbra lévő állomásokon. Vagy, amíg e drága beruházások megvalósulnak, két doboz festékkel felfesthető lenne egy-két dohányzó hely. Bár, ahogy a dohányzást tiltó táblákra nem futja, vagy nem figyel senki, ezek az elvárások azért elég futurisztikusak.

Miként az is, hogy a dohányzás tilalmát tartassák be. Mert most úgy érzem, ez senkinek sem a feladata. Legalábbis erre utal, hogy kalauzok, vonatot indító bakterok, sárga mellényes kalapácsosok is nyugodtan sétálnak el a peronokon dohányzók mellett. De rendőrt se láttam még ilyen apró üggyel vacakolni. Amiből persze az is következik, hogy a dohányzó utastársát figyelmeztető utas egy undok spion. Pedig ugyanúgy csak egy törvény, szabály betartására próbál figyelmeztetni, mint amikor törvényi kötelezettségünk a lopást, sikkasztást és egyéb bűncselekményeket bejelenteni és/vagy megakadályozni.

Néhány hónappal ezelőtt Debrecenbe mentem IC-vel, egy Szolnokon készült vadonatúj vasúti vagonban. Püspökladány környékén valaki beosont a mellékhelyiségbe – ez egyébként bevett gyakorlat -, rágyújtott, mire megszólalt a riasztó. És úgy is maradt Debrecenig. Mert a kalauzok nemhogy a dohányzók kiszűrésére, de az ilyesmire figyelmeztető gép kikapcsolására sincsenek kiképezve.

Mit tehet tehát egy utas, akit zavar, ha utastársa a szabályokra fittyet hányva a vonatokon vagy az állomások utasforgalom előtt megnyitott területein gyújt rá valódi vagy imitáló dohányárura? A füstölgésen kívül nem sokat.

(A felhasznált felvételek csak illusztrációk, korábban és némelyik máshol készült.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Van, aki húzza, van, aki nézi

Ez a fénykép valamikor a hatvanas években készült Szolnokon. A Zagyván vagy a Tiszán, valamelyik tavaszi árhullám levonulásakor. A fél évszázados felvételen azonban nem a hely az igazán érdekes, hanem ez elkapott jelenet. Zseniális pillanat, aminek a mára is vonatkoztatható értelmezései lehetnek.

Segítségkérés

Érdekes kis kiadvány akadt a kezembe Szolnokról. A lassan négy évtizeddel ezelőtt megjelent könyvecske több olyan emléktáblát és műalkotás említ, amelyekről vagy soha nem hallottam, vagy már nem láthattam. Ezek felkutatásához kérnék segítséget ebben a rendhagyó blogban.

Kié ez a város?

A Szapáryn fatörzsre szegezett több hónapos plakáton már csak magamban pityergek. A szemben rendszeresen tilosban parkoló luxuskocsikon viszont fel sem húzom magam. A házak és boltok előtt térdig érő gaz pedig természetes lett. A betartatlan szabályok igénytelenné és beletörődővé tesznek.

Ki csinál szódát?

Kívánom, hogy harmadikra sikerüljön! Örülnék, ha a harmadik már valóban arról szólna, amikről a megnyitókon beszéltek! Hét év alatt a harmadik ifjúságnak szánt közösségi teret avatták Szolnokon. Mit kezdjünk a fiatalokkal, ha nemcsak szemetelőknek akarjuk őket láttatni?