– Hogyan kezdődött az MDF-fel a kapcsolata?

– Mindig érdeklődtem a történelem és közélet iránt, és azt is mondhatom, hogy hazafias gondolkodású voltam és vagyok, amihez makacs módon ragaszkodom. Az alakuló MDF-fel pedig úgy kerültem kapcsolatba, hogy valamikor 1988 végén megláttam egy plakátot a nagyposta előtt, ami egy helyi összejövetelüket hirdette. Ha jól emlékszem, még félig-meddig illegálisan. Tóth István meg Demeter István szervezte, és az akkori Május 1. utcában, a mozüzemi vállalat nagytermében tartották, ahol legalább kétszáz-kétszázötven ember lehetett.

– Előtte nem vett részt az ellenzéki megmozdulásokban?

– Voltam néhány tüntetésen, Pesten, de csak, mint egyszerű, gondolkodó értelmiségi. Azt ugyanis már a nyolcvanas évek végén ki lehetett következtetni, hogy a rendszernek előbb-utóbb vége lesz. Egyszerűen azért, mert képtelen volt a gazdasági újratermelésre, a Szovjetunió meg nálunk is csóróbb volt, tehát a Nyugat kölcsöneiből éltünk. A kérdés csak az volt, hogy meddig húzza a szocializmus, és milyen lesz az átmenet. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy én buktattam meg a rendszert, de tény, hogy ott voltam például, amikor a rendőrség a Lánchídra szorította a tüntetőket. Vagy a román nagykövetség elé szervezett megmozduláson, amin még jól meg is gumibotoztak a rendőrök.

– Mit szóltak ehhez a munkahelyén?

– Nem tudtak róla, mert mindig gyorsabban voltam annál, semhogy igazoltatni tudjanak a rendőrök. A családomnak is csak annyit mondtam, Pestre megyek, de azt nem, hogy tüntetni.

– Elment tehát 1988 végén az MDF helyi összejövetelére. Bő egy év múlva pedig már képviselőjelölt volt. Miért éppen Önt indították? Egyáltalán hány emberből állt akkor a szolnoki MDF?

– Körülbelül 130-150 tag biztos volt, akikből legalább harminc-negyven fő számított a kemény magnak, akikre aztán a kampányban is lehetett számítani. Abban a bő egy évben, mire megválasztottak jelöltnek, azért nagyon sok minden történt. A Nagy Imre temetés, 1989. június 16-án volt az igazi fordulat, utána pörögtek fel az események. Sok rendezvényünk volt, sok mindent csináltunk Szolnokon is. Például a szolnoki 56-os kopjafát, 1989. október 23-án az MDF állította. Nem voltam soha nagyszájú vagy törtető, de gondolom, abban az egy évben volt pár olyan megszólalásom, ami alapján a helyi tagság úgy gondolta, hogy engem indít az első szabad választáson a 4-es választókörzetben.

– Mennyire szólt bele az országos központ a jelöltállításba?

– Semennyire. Annyi elvárás volt, hogy a jelölt ne legyen korábbi pártbizottsági tisztségviselő vagy munkásőr. Az akkor már hivatalosan is létező helyi MDF szervezet döntött a jelölt személyéről. Több név is szóba került, de végül rám esett a választás.

– A rendszerváltás forgatagában nem nézett szét más pártoknál?

– Szerintem akkor mindenki, akit egy kicsit is érdekelt a közélet, körülnézett több pártnál is. Nekem is tetszett például az SZDSZ radikálisnak tűnő antikommunizmusa. Aztán kicsit jobban megnézve, gyorsan kiderült, hogy az nem az én világom, ami aztán az 1994-es országgyűlési választás után be is igazolódott.

– Mennyire volt együttműködés a pártok szolnoki szervezetei között?

– Több találkozó is volt a szakszervezeti művelődési házban, illetve a Hazafias Népfront Szapáry úti épületében. Ezeken az SZDSZ-t Fodor Tamás és Kőnig László, a Fideszt Várhegyi Attila és Balla György képviselte, de az új pártok mellett ott voltak a szociáldemokraták és a kisgazdák helyi képviselői is. Próbáltunk bizonyos dolgokat megvitatni – például egy helyi etikai kódexet – de egy idő után ezek a találkozók elmaradtak.

– Hogyan viszonyult mindehhez az MSZMP, illetve az utódpárt?

– A szocialisták felső vezetése jól értesült emberekből állt, akik pontosan tudták, hogy változás lesz. Akkoriban már sűrűn változtak a megyei pártvezetők is. Nagy kapcsolat nem volt velük, inkább csak üzengettek a sajtón keresztül.

– Visszatérve az első szabad választáshoz. Ön lett az MDF egyik szolnoki jelöltje. De miből kampányoltak? Kaptak központi segítséget?

– A plakátra kerülő fotókat például Pesten, egy profi fényképész készítette a jelöltekről. Természetesen nagyon sok plakátot és szóróanyagot is kaptunk, illetve eszközöket. Akkoriban nagyon népszerű volt az autóra felszerelt hangosbeszélő, aminél magnóról, vagy valaki a kocsiból mondta a kampányszöveget. Ilyet mi is kaptunk Pestről. Pénzt nem nagyon, de ment az országos kampány a tévében és mindenhol.

– A helyi sajtó hogy viszonyult Önökhöz?

– A helyi sajtó akkor a Néplap volt, illetve a hetente megjelenő Ma Holnap, amit az SZDSZ jelöltje, Hortobágyi Zoltán szerkesztett. A Néplappal kifejezetten korrekt volt a viszony, ami azt jelentette, hogy ha volt egy eseményünk, arról beszámoltak. Ami azért volt fontos, mert akkor tényleg mindenki a Néplapot olvasta.

– Számított a győzelemre?

– A győzelemre szerződtem. Voltak már valamiféle közvélemény-kutatások, amelyek azt jósolták, hogy győzni fogunk. A megye nyolc egyéni körzetéből végül hetet meg is nyert a Magyar Demokrata Fórum.

(Az egykori képviselővel készült interjú második részében a megválasztás utáni időszakot elevenítjük fel.)