A sikeres propagandának egyik fontos alkatrésze, hogy nem vesz tudomást a kritikáról, így jó eséllyel haladja meg a görög filozófia egyik tézisét, és mégiscsak belelép kétszer ugyanabba a folyóba. Persze önnön nagyságunk túlértékelése is súlyos hiba, így tévedés lenne bármiről is azt feltételeznem, hogy mert a blogSzolonokon írtam róla, annak bárminemű hatása lenne, netán nem történik meg ismét. Így a krónikásnak nincs más lehetősége, mint rögzíti: a Tiszai hajósok tere valóban Szolnok rendezvényplakát-múzeuma. Tavaly augusztusban azon háborogtam – feleslegesen -, hogy még a helyükön voltak a nyári, tavaszi programok plakátjai. Mert a plakátok csak addig fontosak, amíg kirakják őket. És ez nem változott. A tér Sóház utcai sarkánál még ma is kint virít a tavaly szeptemberi Vármegyenap plakátja. Az illetékes vármegyei koszorúzó talán elhelyezhetné alatta az emlékezés virágait. Vagy egy sniccerrel leszedhetné.
Tehetetlenek vagyunk. Lassan három hónapja van a Tiszán kisebb-nagyobb árvíz, lassan ennyi ideje úsznak a folyón a civilizáció nyomai. Takarít a Tisza, de olyan, mintha soha sem érne a végére. Komolyan azt hittem, egy idő után elfogy a szemét a folyó ártereiben, átfolyik rajtunk, amit fölöttünk leraktak, és megy tovább a mi szemetünkkel. De vagy akkora a mennyiség, hogy három hónapos árvíz sem végez vele, vagy gyorsabban termelődik újra, mint ahogy a folyó megbirkózik vele. És hiába mondom, hogy én nem csinálok ilyet, mi nem szoktuk a szemetünket szétdobálni, a Tiszavirág-hídról enyém is a látvány. Stabil szemétszigetek kezdenek kialakulni a híd lábánál, a fák között. Lassan megvethetjük rajta a lábunkat. Mert mást úgyse tehetünk. Úgyse tehetünk?
Nehéz helyzetben vagyok, mert legszívesebben kitenném ide és mindenhová azokat a fotókat, amelyeket immár két hónapja folyamatosan készítek a Tiszavirág-híd Tiszaliget felőli lábánál, ott, ahol a gát átbújik az építmény alatt. Náci jelképek, köszönések virítanak hetek óta az egyik betonoszlop város felőli oldalán, a gát tetején futó út mellett. (A bal oldali képen letakartam őket, mert nem vagyok hajlandó a mocskot még így sem hirdetni.) Csak az nem veszi észre a kékkel festett jeleket, aki nem jár arra, vagy nem akarja. Az egy dolog, hogy a hídpillérek elképesztően össze vannak firkálva, hiszen mindig voltak és lesznek ilyen helyek a városokban, és nemcsak vállalhatatlan szövegek kerültek a sík felületekre. (Lásd a jobb oldali fotót.) Viszont a náci jelképek mellett vannak kisebbségeket sértő mondatok és kommunista jelek is. Tényleg soha nem jár arra illetékes? A gát, a híd senkié? A szolgálati autók útvonalától ilyen messze esik az a hely, vagy megtaláltam Szolnokon azt a pontot, ami törvényen kívül esik? (Se lefesteni nem vagyok hajlandó, mert fizetünk ezért embereket. Se rendőrségre rohangálni, mert ment már rá ilyesmire fél napom.)
Fontos a humorérzék. Annál csak az fontosabb, hogy ha már mást nem tehetünk, legalább tudjunk magunkon röhögni. A tiszaligeti „Luca széke emlékfürdő” építkezésén dolgozó Modinvest Kft-nek talán van humorérzéke, hiszen jókora táblával köszöni meg a türelmünket. Persze, biztos, hogy a tábla kihelyezői nem a tiszaligeti soha véget nem érő történetre gondoltak, hanem a vasárnapi munkavégzésre, a viacolor újbóli lerakására, meg a Tiszaligeti sétány felének az elfoglalására. Az csak a mi nyomorunk, hogy ezen a helyen egy ilyen tábla láttán másra gondolunk. Például arra, hogy az építő cég nevének a helyére más neveket kellene felfesteni. Azokét, akik persze nem tehetnek és nem tudnak semmiről – mert „szarnak, bajnak nincs gazdája” – , és pláne nem szeretnék a nevüket adni egy blamához. Pedig, ha az ő nevük állna ott, talán nem nevetnék úgy, mint vasárnap a kivitelezők véletlen humorán. Talán azt gondolnám, valaki(k) mégiscsak meri(k) vállalni a felelősséget.
