A Tisza moziban még mindig látható Armando Iannucci Sztálin halála című abszurd, fekete komédiája, ami tőlünk Keletebbre alaposan kiverte a biztosítékot. Amin talán nincs is miért csodálkozni, hiszen az angol-francia filmben rém primitív, ügyefogyott apparatcsikként tűnnek fel a szovjet időszak – akárhogy is vesszük – világtörténelmet formáló alakjai. Például a második világháború befejezéséhez nagyban hozzájáruló Zsukov marsall, vagy éppen a desztalinizáció élharcosává vált Nyikita Szergejevics Hruscsov, vagy mondjuk a kétes hírnévre szert tevő csúcsdiplomata, Vjacseszlav Molotov. Lehet, hogy nekünk is fájna, ha Rákosiból, Farkas Mihályból, Révaiból meg a többi dicstelen minoritásból egy másik ország filmesei, mondjuk, a románok csinálnának ekkora hülyéket. Nem kizárt, mi is kikérnénk magunknak, maximum azzal a megjegyzéssel, hogy engedtessék meg, a saját hülyéinkből had csináljunk mi, a magunk szája íze szerint hülyét. Persze lehet, hogy tévedek.
Mert kellő távolságból – mondjuk nem Oroszországból, hanem Magyarországról nézve – egészen egyértelmű, hogy a Sztálin halála csak egy mese. Aminek valószínűleg rengeteg köze van a valósághoz, bár nem felejthetjük el, hogy azért a történelmet mindig az utókor írja. Ebben az esetben annyit kezelhetünk tényként, hogy Sztálin 1953-ban valóban elhunyt, amit a második vonal annyira nem bánt, és eszeveszett harc indult közöttük az utódlásért. Amiben volt nem kevés intrika, frakciózás, kiszorítósdi és halál. Ám nem pontosan akkor és úgy, ahogy ebben a zseniálisan fotografált és rendezett filmben látjuk. De nincs is ezzel semmi baj, hiszen ez nem egy dokumentumfilm, hanem egy játékfilm, egy fikció, ami a maga eszközeivel kort, életérzést és viselkedésmintákat próbál bemutatni. És teszi mindezt zseniálisan.
Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Zsukov marsall megérkezik a koncon marakodó főelvtársak közé. A hős, a félisten lép közéjük, lassítva ledobja a zubbonyát, és aztán kezébe veszi az irányítást. De ott is vinnyogtam a röhögéstől, amikor az elpatkolt vezér koporsója után megindulnak az apparatcsikok autói, és mindenki első akar lenni a sorban. Ugyanígy parádés a nyitó jelenetsor, a megismételt koncertfelvétellel, vagy éppen a napokig őrt álló katonákkal a Sztálin-dácsában. Sőt, azt kell mondanom, egy felesleges vagy unalmas jelenet sincs ebben a filmben, minden pillanata tömény élvezet.
Amihez persze nélkülözhetetlenek az eszméletlenül nagyot alakító színészek, akiket nemcsak jól vezetett a rendező, de a karalterük és a dialógusaik is parádésan ki lettek találva. A leginkább egy ukrán téeszelnökre hasonlító Hruscsovot alakító Steve Buscemi, akit talán a legtöbben a Nagyfiúk című, kínos, amerikai vígjátékból ismerhetnek. Vagy a saját feleségét is árulónak tartó Molotov szerepében látható Michael Palin, aki lassan negyven éve rengeteg filmben játszott már, de nekem a Brain életében marad a legemlékezetesebb. És egyszerűen kihagyhatatlan a pojáca Malenkovot alakító Jeffrey Tambor is, akire inkább a Sztálin halálában nyújtott parádés alakítása miatt emlékezzünk, mint a Másnaposok című „trilógiában” látottakért. És hosszasan sorolhatnám a többi szereplőt is.
Csak akkor éppen soha nem lenne vége ennek az ajánlónak, aminek mégiscsak egyetlen célja, hogy elmondjam: ha jó filmet akarnak látni? Pontosabban: ha olyan jó filmet akarnak látni, amihez azért nekünk is elég sok közünk van, így sírva fognak rajta nevetni, de nevetni fognak rajta, akkor ne hagyják ki a Sztálin halálát. Szerintem klasszikus született.