A Kolozsvári-híd tetején lassított az autóval. Alattuk, Pest felé egy kórházvonat robogott át. A másik irányba meg egy hadianyaggal megrakott szerelvény vágtatott. „Csapataink harcban állnak.” Amikor három éve a Főméltóságú Úrral ünnepelte a híd átadását, nem gondolta, milyen messze kerülnek egymástól. Annyira, hogy most a legfontosabb: biztonságba helyezni a lányát.

A szolnoki vasúti felüljáróról legurulva, az alig pár éve elkeresztelt Gömbös Gyula utca végénél meg kellett állniuk az autóval. A laktanya felől, hosszú sorokban katonák vonultak az állomás irányába. A Tábornok tudta, hogy az egykori gyalogezred laktanyájából masíroznak a honvédek, hiszen a Ludovikáról kikerülve, eltöltött ott pár hónapot. Az előző nagy háború küszöbén.

Nézte a fiatal arcokat, és örült, hogy nem a rangjához illő szolgálati Mercedesszel indultak el hajnalban Budapestről. Tudta, Szolnokon is sok bajtársa és ellensége ismeri azt az autót. Márpedig nem szerette volna, ha felismerik, ha valakiben ott marad annak az emléke, hogy 1943. augusztus 31-én errefelé látták a lányával. A piros Steyr 55-ös gazdájának se mondta meg, miért kéri kölcsön azt a kényelmetlen kisautót. Miként a lánya, a megbízható barát sem tudhatta, hová tartanak azon a későnyári napon.

Az Albertirsa óta alvó lánya a Horthy Miklós úton riadt fel. Ugyanolyan mérgesen nézett rá, mint az előző este óta bármikor. Mégsem mondhatta el neki az igazat. A tizennégy éves kislány csak annyit tudhatott, hogy egy időre el kell válniuk, és távoli, idegen városban, bentlakásos iskolában kell folytatni a tanulmányait. Ott, ahol reményei szerint senki nem bukkanhat rá, ahol akkor is vigyáznak rá, ha esetleg nem mehet érte többé.

Próbált rámosolyogni a fekete hajú kislányra. Kedvesen szólni. De minden hiába.

A Tábornok sokszor járt Szolnokon. Emlékezett, hogy ha a Baross utca végén jobbra kanyarodik, és valahol lerakja az autót, nemcsak kellemeset sétálhatnak, de be is ülhetnek valahová egy frissítő kávéra, meg egy különleges, csak itt kapható süteményre. Elhagyták a néhány éve átadott postapalotát, aztán Nerfeldék bérházánál nem a főtér, hanem a Tisza irányába fordultak. A Nemzeti szálló előtt több autó is parkírozott. Úgy gondolta, ott lesz a legkevésbé feltűnő egy idegen kocsi.

Dacosan szállt ki a lánya az autóból. A Tábornok a karját nyújtotta felé. Kelletlenül karolt belé. Nem nézett rá. Inkább elfordította a fejét, mintha csak a számára teljesen idegen város korzójának a házai érdekelnék. A Nemzeti szálló kávézójának utcára terpeszkedő teraszára nem akart beülni. A Kádár cukrászdának viszont nem tudott ellenállni a kislány. Aki mérgesen vette tudomásul, hogy nem a délelőtti napfényben fürdőző utcai asztalok egyikéhez ülnek. A Tábornok nem mondta ki, de félt, hogy miként az országban bárhol, ahol nagyobb hadtest állomásozik, ismerősbe, egykori iskolatársba, néhai elöljáróba vagy beosztottba botlanak. Óvatosnak kellett lennie. A cukrászda legbelső asztalához ültek.

Mosolyog. Végre mosolyog. Döbbent rá a Tábornok hirtelen. A szolnoki habos isler. Isten áldja érte Kádár mestert és a segédeit! Ő is mosolygott. Nemcsak a lánya miatt, de az ízesített tojáshab töltelékből és fenséges csokoládéöntetből álló sütemény okán is. Soha nem tudott úgy átutazni Szolnokon, hogy ne egyen habos islert, amit az országban sehol máshol nem kaphatott. Nem is értette, miért. A szájában érzett ízek számtalan emléket előcsalogattak. Azokból az időkből, amikor még élt a felesége, amikor még béke volt, amikor még ő is azt hitte, a jó oldalon állnak, mert csak egyetlen megoldás létezik az ország problémáira. És tessék, most újra szájában ez a mennyei íz, neki pedig menekítenie kell a lányát, mert nem mindenki akarja menteni, ami még menthető. Elszorult a szíve.

A Tábornok reménykedett, hogy maradt valami édes íz a lánya szájában. Kellemesen sütött a nap, a sok ülés után jól esett a séta. Karonfogva, némán lépkedtek el a Kindlovics mellett, majd átkeltek a Szapáryn a Gorove irányába, aztán kiértek a főtérre. A Tábornok lelkesen magyarázott a 68-asok obeliszkjéről, a tér közepén fakadó isteni artézi vízről, a néhai Magyar Király Szállodáról, meg a boltok bejárata fölött cégérként vándorló fehér kutyáról. A lány szájából azonban eltűnt a szolnoki habos isler íze. Csöndesen, kedvtelenül érték el a tér túlsó oldalát. Nem is értette, miért mennek tovább. Aztán a Kintzel testvérek ékszerboltja előtt megtorpantak.

A Tábornok egy ezüst hamutartót kapott viszonzásul a láncon lógó félholdacskáért a lányától. Pedig a dacos kislány pontosan tudta, hogy apja soha sem dohányzott. Mégsem tudott rá haragudni. Inkább elszorult a szíve. Eszébe jutott, ez az elmondhatatlan titkok miatti bosszúból kapott hamutartó lehet a jel, amiről a lánya majd tudni fogja, az általa választott őrzője az ő nevében jár el.

A városháza mellett lesétáltak a színházig. A Tábornok viaskodott belül. Tudta, hogy sietniük kellene, hiszen hosszú út áll még előttük a határ menti iskolavárosig. Ugyanakkor valami azt súgta, minden percet használjon ki, mert talán utoljára sétálhat szabadon ezzel a nagyszerű teremtéssel, akivel a felesége halála óta oly elválaszthatatlanok voltak. Már nem szólt ő se semmit. Nem mondta el a színház történetét. Nem beszélt a Tisza szálló remek gyógyvizéről. És a gimnázium tiszttársaivá lett egykori diákjairól sem. Csak a református templom előtt álltak meg egy pillanatra. Mindketten a vörös téglás épületet nézték, és belül, talán ugyanúgy imádkoztak egymásért, a régi napok visszatéréséért.

A kis piros Steyer senkinek sem szúrt szemet a Nemzeti szálló előtt. Akik látták őket, azt gondolhatták, hogy egy idősödő, elegáns úr egy túl fiatal, flegma fruskával korzózott. Szó nélkül ültek be az autóba. A Tábornok a Tisza szálló előtt még megtankolt, majd a hatalmas parkot megkerülve felhajtott a Ferenc József-híd másolatára, hogy aztán Debrecen felé kanyarodva elhagyják Szolnokot.

A lánynak csak a következő márciusban jutott eszébe ez a rövid pihenő. Amikor a szekrényében megtalálta Abigél üzenetét: „Ezt a hamutartót, amit egy kis szolnoki ékszerésznél te vettél neki viszonzásképpen egy holdacskára, apád hagyta nálam, hogy ráismerj, és tudd belőle: velem beszélt, rám bízta az életedet…”

(Szabó Magda emlékének)