2025.11.30. (vasárnap)

Hátrahagyott kérdések

Hátrahagyott kérdések

Dátum:

Sokat ígért a Szigligeti Színház idei, negyedik bemutatója. Elvitathatatlan, hogy különleges is lett A mi kis városunk. Nemcsak a színészeket, de a szolnoki közönséget is kizökkenti a megszokottból. Ugyanakkor napokkal később is nehéz véleményt mondani, mert sok nyitott kérdés maradt.

Ujjongtam a Szolnoki Szigligeti Színház aktuális évadának negyedik bemutatójára készült, és a városban is feltűnő plakát miatt. Hiszen az amerikai Thornton Wilder bő nyolcvan éve írt A mi kis városunk című darabjának reklámjához, a Kossuth téri Szerelmes pár szobrot választották. Ami aztán a műsorfüzetre is rákerült. Azt az érzést keltve az emberben – vagy csak bennem? -, hogy bár a XX. század elején, egy amerikai kisvárosban játszódó színműről van szó, az Agóra színpadára kényszerült társulat a mába és Szolnokra adaptálta az előadást.

Nem teljesen. Sőt! Néhány, a Rendezőt alakító Széles Tamás szájából elhangzó sutácska utalástól eltekintve, inkább semennyire. Amerikában maradunk, az 1900-as évek fordulóján. Amit a szolnoki előadásban semmi sem indokol olyan erővel, hogy ne lehetett volna ezeket elengedni. Persze, ha jobban megnézem a felhasznált fotót, akkor talán nem is kellene csodálkozom. A kép egy több fotóból összerakott, a szolnoki valóságra csak nyomokban emlékeztető alkotás. Azaz, bár az amerikai darabot Szolnokon játsszák 2020-ban, a rendező – a vendég Pataki András – nem akart mai, szolnoki előadást csinálni. Talán mert úgy gondolta, Wilder darabja e nélkül is értelmezhető a jelenben és itt.

Lehet. Nekem nem sikerült. Talán azért sem, mert nem pontosan értettem, hogy ha a színészek nem használnak szinte semmilyen kelléket, akkor miért volt szükség a Szolnokon megszokott, pazar és drága jelmezekre, és a szerintem még így is színpadnehéz díszletekre. Előzetesen azt vártam, hogy ebben az előadásban tényleg a színészek játéka teremt meg mindent, akik hétköznapi ruhákban, a mozgásukkal és maximum a fényekkel és hangokkal játszva teszik helytől és kortól függetlenné a darabot. Amire egyébként a színészek játéka alapot is teremtett volna. Mert, ahogy Kertész Marcella és Radó Denise a konyhában mozog, Molnár László vagy Horváth György dohányzik, vagy Horváth Gábor küzd a tejesember lovával, az mind parádés és gyönyörű. Miért nem ez maradt az irány?

De nem értek mást sem. Például a hangokat. Amelyek a darab első részében még kiegészítik a színészek tárgyak nélküli játékát, aztán meg valahogy mintha elfelejtődnének. Ha ez szándékos volt, akkor nekem nem jött le ennek az üzenete. Vagy. Ha a darab első részében játszik a nézőtér – onnan áll fel a főszereplő, sőt néhány menetközben az előadásba belépő karakter és beépített néző is -, akkor ez később miért szűkül szinte csak a Rendezőt alakító Széles Tamás mozgására? Holott az elején nekem tényleg a nézőtér bevonása üzente leginkább azt, hogy ez az előadás tényleg a mi kis városunkról és rólunk (is) fog szólni.

Lehet, hogy elvesztem a részletekben, vagy rossz passzban láttam a premiert, ami talán még nem is állt össze? Mindenesetre nem merném azt állítani, hogy pontosan értem az előadás alapján a rendezői szándékot és üzenetet. Mert azt ugyan elolvastam a darabról, hogy konfliktusok, gonoszak és jók párharca nélkül, az egyszerű, hétköznapi életünkről szól, amire talán nem utólag kellene visszatekinteni, hanem azt menet közben élni. De valahogy a szolnoki előadás inkább lett egyfajta Love story, egy fiatal szerelmespár tragédiája, mintsem egy általános élet értelme keresés. Tényleg nem értem, és keresem az üzenetet, a mondandót, a rendezővel, a műsorfüzetbe készített interjú alapján a színház által nyújtható, pszichológiai jellegű kezelést.

Két dologhoz nem fér kétségem. Tényleg remek, számtalan lehetőséget rejtő darabról van szó. Amit a szolnoki színészek kitörölhetetlen emléket hagyva életre is tudtak volna – vagy tudnának – kelteni. És mégsem. Valahogy túl hosszú, az első felvonás közepe táján leülő, a sokféle mozaikot és történetet összeragasztani nem tudó előadás született. Legalábbis a premier estéjére. Így már csak az a kérdés, hogy lesz-e alkalom és szándék a csiszolgatásra, illetve kik lehetnek azok a szerencsések, akik a már valóban kész darabot láthatják?

(A felhasznált fotók az előadás műsorfüzetéből valók.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Lefkovicsék teltházzal

Tulajdonképpen csak egy apa-fiú konfliktus, amit túlnyomórészt hárman játszanak, lényegében egyetlen házban. Azaz lehetne unalmas kamaradarab is, ám a kiváló forgatókönyv és színészek miatt egy édes-bús, de olykor kacagtató történet a Lefkovicsék gyászolnak.

Kettészakadt kiállítás

Egy szó és rengeteg értelmezés, egy társaság felhívása és százötven kiállított alkotás. És a járványhelyzet, amely félbeszakította a Szolnoki Képzőművészeti Társaság idei seregszemléjét. Ha minden jól megy, decemberben még néhány napig bolyonghatunk a Transz-on, két helyen.

Kiállítás búcsúztató

"Aktív szereplői legyünk múltunknak és történelmünknek" - mondta Fülöp Tamás, levéltár igazgató a Hősök voltak mindannyian című kiállítás utolsó látogatási napján, amikor családias hangulatban búcsúztattuk a tárlatot. Emlékként azonban nem tárgyakat, hanem újabb érdekes történeteket vihettünk haza.

Szórakoztató és tanulságos

A levéltár negyedszázada jelenteti meg rendszeresen évkönyvét, amelyben nyolc-tíz, a megyéhez kötődő tanulmány lát napvilágot. Ezek a dolgozatok azonban nemcsak történészeknek érdekesek, de azoknak is, akiket érdekel szűkebb hazájuk múltja. A Zounuk 26. kötetében több munka is szól Szolnokról.