Idén januárban kellett megtámasztani a "Merengő Krisztus" baldachinját, mert félő volt, hogy összedől. Biztos az aggodalom okozza, de nekem úgy tűnik, mintha tovább dőlt volna. Hatalmas szégyene lenne Szolnoknak, ha a város három legrégebbi szobrának egyike azért pusztulna el, a frissen felújított Belvárosi Nagytemplom tövében - igaz, a hatvan éve megalázott Szentháromság szobrunkkal szemben - mert egy év is kevés volt a megmentéséhez.

A két egymásmellé rakott kép nagyjából egy év különbséggel készült a Magyar Rádió egykori szolnoki stúdiójának a Kolozsvári úti udvaráról. A bal oldali képen még viszonylag jó állapotban van az oroszlános kút, a jobb oldalin már csak a csonkja látható. Úgyhogy elmondhatjuk, ismét szegényebbek lettünk valamivel. Pontosabban egy olyan díszkúttal, ami 1952-ben még a Kossuth téri 1-es számú irodaház udvarán állt. A hetvenedik születésnapját nem élhette meg.

Emlékezni szép dolog. Megemlékezni is. Ünnepélyesen koszorúzni is. De aztán elfelejteni, hogy pár hónapja hol jártunk! A koszorúk meg száradjanak. Emlékeztessenek arra, hogy milyenek vagyunk. Feledékenyek? Önzők? Képmutatók?

Úgy tűnik, a szolnokiak egyebet nem tehetnek, mint megértően figyelik a Tisza szálló immár másfél évtizedes pusztulását, ami maga alá temetett egy fürdőt, egy legendás fagyizót, egy éttermet és rendezvényhelyszínt is. Megértőnek kell lennünk a magántulajdonnal, a tulajdonos érdekeivel szemben. Mindig csak nekünk. És immár azt is el kell fogadnunk, hogy szegénynek seprűre se futja. Meg kell értenünk, hogy az omladozó épület környéke csak szemetes, koszos és gondozatlan lehet. Szolnok legszebb része.