A szabad polgár kételkedik. Nemcsak azért, mert jogában áll, hanem mert képes is rá. A szabad országban a polgár kételkedő képességét pedig nem elsősorban odahaza, szűk családi körben szerzi meg, hanem a hazája oktatási rendszere vértezi fel ezzel. A megfelelő helyről történő információgyűjtés, az információk szelektálása, azok értő feldolgozása és használata ugyanis az a legalapvetőbb kompetencia, ami miatt az adókból fenntartott iskolarendszert érdemes működtetni. Amennyiben az iskoláink nem olyan kiművelt emberfőket bocsájtanak ki magukból, akik képesek a hazugság és az igazság, a befolyásolás és a tájékoztatás, a hír és az álhír között különbséget tenni, akkor a sajtószabadság és ezzel együtt a szabadság és a demokrácia is vesztésre áll. Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy a hatalom édes íze a legjobb szándékú demokratát is despotává teheti, ha a tájékozott és kételkedő polgárok nem gyakorolnak kontrollt felette.
A szabad és felkészült polgár soha sem lesz képes kételkedni szabad, semmilyen módon nem fenyegetett, korlátozott és megalázott, mindenki számára egyformán elérhető, a polgár helyett kérdező és válaszokat kapó, a polgárt nem befolyásolni, hanem tájékoztatni akaró sajtó nélkül. Ami teljesen független az újságírók, a szerkesztők és a kiadók világnézetétől, politikai beállítottságától, hiszen a keresztény orvos is operál ateistát, az ateista rendőr is vigyáz mohamedán közlekedőre, már ha a szakmájuk és az európai kultúrkör szabályai szerint végzik a munkájukat (azaz nem sarlatánok). Szerintem világnézetileg semleges újságíró és sajtótermék nem létezik. Azonban a szakmájukat becsülettel végző újságírók és alapvető normákat – például azt, hogy az embereket hülyíteni és félretájékoztatni veszélyes – betartó sajtótermékek létezhetnek. Persze főleg csak ott, ahol a finanszírozás alapjait jelentő reklámok piaci és nem torzított piaci alapon jutnak a kiadókhoz, ahol a politika nem megszállni, hanem a munkájához partnerként használni akarja a sajtót.
Akár hátra is dőlhetnénk, hogy itt Európa közepén a sajtószabadsággal minden rendben van, hiszen nem zárnak vagy tiltanak be médiumokat, nem visznek el vagy vernek meg újságírókat, miként teszik abban az országban, amelynek álhíreit naponta tömegek osztják, magyarázzák, istenítik Magyarországon is. Gondolhatnánk, hogy nincs itt semmi baj, hiszen kormánypárti és ellenzéki politikusok, ide vagy oda sorolt újságírók tűnnek fel ilyen vagy olyan médiumok műsoraiban, a beszélő fejek oszthatják az észt, ráadásul a nagy közösségi felületeknek „hála” bárkiből lehet újságíró, elemző, hírmagyarázó, sőt bármilyen butaság tömeges terjesztője is. Elvitathatatlan, hogy a világ közel kétszáz állama között még mindig a sajtó tekintetében is szerencsésebb történelmi fejlődésű országa közé sorolhatjuk magunkat.
De azért éljünk a kételkedés jogával! És a sajtószabadság nemzetközi napján kívül is szólaljon meg a vészcsengő, ha olyasmit hallunk, hogy a részben közpénzből fenntartott szerkesztőségek nem arról tudósíthatnak, kérdezhetnek, amiről akarnak! Vagy, amikor olyasmi derül ki, hogy kérdezni ugyan bármit lehet, a válaszok viszont sehogy vagy szerkesztőségek szerint szelektálva, netán a kérdéssel semmilyen összefüggésben nem álló szöveg formájában érkeznek! Mert ne higgyük, hogy közvetlen környezetünkben nem fordulhat elő, hogy választott hatalmon lévők ne próbálnának ellehetetleníteni újságírót, sőt a családtagjait is amiatt, mert a tollforgató mást gondol, mint ők, és még ki is mondja!
A nemzetközi sajtószabadság védelme olyan, mint a globális felmelegedés problémája: helyben lehet és kell tenni érte. És nemcsak május 3-án.
