Kezdem a leginkább fájó tapasztalatommal. Egyik hétköznap esti sétám alkalmával a Tisza szálló sarkánál elegánsan öltözött, középkorú párral találkoztam, akik a Kis Tisza felé tartottak. Az egykor legendás étterembe azonban már nem jutottak be, mert lepattantak a sötét helyiség bezárt ajtajáról. Akkor azt hittem, csak aznapra zárt be valamiért a hely, ami évtizedeken keresztül volt biztos pontja a szolnoki vendéglátásnak. Aztán persze megtapasztalhattam, hogy nem egyedi esetről van szó, mind ritkábban ég bent a villany. Ráadásul, ha fel is van kapcsolva, nem nagyon látni az asztaloknál vendégeket. De hát ki is reszkírozná, hogy vagy nyitva vannak vagy nem. És ahogy az esti fényeket elnézem, a város valamikor elsőszámú szállodája és rendezvényhelyszíne sem panaszkodhat a túlzott foglaltság miatt.
És hazudik, aki mindezért a fizetőképes kereslet hiányát okolja. A Tisza-parton tovább sétálva három, hétköznap esténként is nyitva tartó, különböző típusú vendéglátóipari egység a legjobb bizonyíték arra, hogy nem a szolnokiak vagy az ide látogatók pénztárcájával van a fő probléma.
A belvárosi Tisza-híd lábánál, az egykori mellékhelyiségből kialakított Fregatt előtt például mindig ülnek. Megbízhatóan visszatérő a vendégköre. Ami persze nem ugyanaz, mint a Kis Tiszáé, bár olykor az asztalokon lévő sörök árából ott is kijönne egy egyszerűbb vacsora.
A hétköznapi vendégek száma alapján messze nem megy ilyen jól az egykori Dami melletti Kassainak, bár két-három asztalnál azért ott is szoktak ülni. Ami azért fontos, mert olyan nincs a vendéglátásban, hogy néha nyitva vagyunk, néha meg nem, ha meg nem érkezik vendég, lecsapjuk a villanyt. A hétköznap rizikó. És egyben reklám, ami azt üzeni, hogy a hely működik, bármikor örömmel várja a vendégeket. Méltányolandó igyekezet. Ami szerintem még egy komoly versenytárs mellett is meghozhatja a gyümölcsét.
Mert az ugye egyértelmű, hogy a Halászcsárda ma Szolnokon mindent visz. Azt korábban is tudtam, hogy hétvégén délben és esténként szerencse kell az asztalfoglaláshoz. De hogy hétköznap is majdnem hasonló pörgés legyen odabent, azt csak az elmúlt pár hétben tapasztaltam meg. Pedig ez a hely nincs jó helyen, régen nem volt valami jó a híre sem, de tessék: a türelem, a jó konyha és a vendégek tisztelete meghozta az eredményét.
Ahogy a Kossuth tér könyvtár felőli sarkán is egészen magukra talált a Korzó és a New York. Legalábbis a kellemes késő őszi estéken mindig élénk volt az élet a teraszokon. Ami egyben üde oázist is jelent az estére elnéptelenedő Kossuth téren. Pedig nem kellene kivételeknek lenniük, hiszen a tér túlsó végen is működhetnének hasonló helyek. De úgy tűnik, az egykor szebb napokat látott Múzeum étterem meg van átkozva. Nagy reményeket fűztem az ezen a helyen, Centrum néven induló önkiszolgáló étteremhez és a mellette lévő kávézóhoz, de az esti sétákon úgy veszem észre, hogy valami nagyon nem jött be. Csend és sötétség. Pedig alig száz méter sugarú körben több sikeres vendéglőt is találni.
A teret elhagyva például a művház sarkánál a Freit. Ami előtt illik kalapot emelni. Mert, akik kibírta az Agóra hosszúra nyúlt építkezését, a több hónapos körbefalazást, az tud valamit. És nemcsak a brand és a kávé tekintetében. Ezek ugyanis nem lennének elegendőek az esténként tapasztalt néhány asztalnyi vendéghez. Amin egyébként az sem változtatott, hogy pár hónapja konkurenciát kapott az Agóra Bisztró képében, ahol ugyancsak élénkülni látszik az esti forgalom.
Nekem úgy tűnik sétáim végén, hogy a Tiszai hajósok terének túlélő hármasa sem véletlenül maradt talpon. Az Andante megtalálta a saját arcát, ízét és vendégkörét, a Galéria pedig megőrizte mindezt a rendezvényhelyszín imázzsal együtt. A teraszaikon mindig ültek, és a parkolóban is túl sok autó szokott állni ahhoz, hogy azt gondoljam, mindenki a Ligetben úszik esténként. Persze kár, hogy az egykori Papsajt és a Jazz a régi formájában nincs már, viszont szerencse, hogy az egykori zsinagóga túloldalán, a Tisza mozi kávézója stabilan várja az esténként valahová beülni vágyókat.
