A Kálvin térhez közel, a híres Ráday és Üllői utcákat köti össze az Erkel Ferenc utca, aminek az egyik bérházában különleges helytörténeti gyűjtemény található. Azt hiszem, hivatalosan nem is múzeum, de hogy többet őriz és mutat a saját környéke emlékezetéből, mint némelyik hivatalos gyűjtemény, abban egészen biztos vagyok. Szolnokiként már a hatalmas és szépen rendben tartott bérház és udvara is egy élmény, de a kiállításoknak otthont adó magasföldszinti lakás is kuriózum. Azt hiszem, gyakrabban kell ide vendégségbe járni. A kilencedik kerület múltját megmutató állandó kiállítás mellett, szeptember végéig egy helyi, ám országosan is értelmezhető, nagyon kedves kis anyag látható a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben.
A Vendégváró Ferencváros arra tesz – szerintem sikeresen – kísérletet, hogy megidézze a kerület vendéglátóhelyeit egészen a kezdetekig nyúlva, de leginkább a Kádár-kort felelevenítve. Többnyire természetesen csak fotókon, ám nagyon sok hely kapcsán a működtetők, de az épület története is felvillan a látogató előtt. Miközben az alig két nagyobb szobányi helyen egykori presszószékek és -asztalok, pult és kávégép, no meg legendás különlegességeket tartalmazó tárló között sétálhatunk. Azaz, miközben megidéződik egy-egy legendás hely, nagyon könnyen oda is tudjuk képzelni magunkat. És egy kis fantáziával még az illatokat is felidézhetjük.
Még úgy is, hogy emlékeim szerint egyetlen bemutatott ferencvárosi vendéglőben vagy presszóban se jártam – legfeljebb szerettem volna, jó negyven évvel ezelőtt. Azonban ezeknek a helyeknek a többség – kis túlzással -, helyrajziszámfüggetlen volt. Azaz a Ferencváros legtöbb helyén pont olyan székek és asztalok voltak a presszókban, mint a legtöbb „modern” szolnoki eszpresszóban, ugyanolyan poharakban, tálakban hozták ki a rendelést, és ugyanúgy többször lehetett Márkát, Sztárt vagy Rónát kapni, mint bármelyik colát. De hát ilyen volt az egyenszocializmus, amiben felnőttünk. És, ami nekünk kedves és nosztalgikus.
Mert általában nem az érdekelt bennünket, hogy a gebines, miként jutott az akkoriban egy főnyereménnyel felérő üzlethez. Nem nagyon foglalkoztunk azzal sem, hogy az adott helyen ki lehet a tégla, mert a rendszer csak akkor jutott eszünkbe, ha razziáztak a fakabátok és az önkéntes rendőrök. A hely, a társaság, a beszélgetések voltak a fontosak, meg persze, hogy éppen mit lehet kapni. Soha sem dohányoztam, így a piros Malboronál sokkal jobban izgatott, hogy lehet-e rágót kapni, és ha igen, milyet. De szeretnék még egyszer az életben igazi Donald rágót nyámmogni, amiből egy csomag ott virít a Vendégváró Ferencváros vitrinjében.
Tünde, Sport, Rétes, Thomas, Éva, Léna, „búsuló postás”, Maya. Soroljam? Szolnokon is volt legalább vagy félszáz olyan vendéglátóhely, amelyek fontosak voltak a maguk idejében, és legendák lettek egykori törzsvendégeik számára. Helyek, amelyek nélkül ennek a városnak sincs múltja, mert ott zajlottak a hétköznapi, egyszerű, de emberi történetek. És, amelyek nálunk is ugyanúgy eltűntek, eltűnnek, mint a Ferencvárosban, és ugyanúgy itt is megérdemelnének egy kiállítást – és talán egy kötetet is -, mint ott. Addig, amíg vannak, akik emlékeznek vagy emlékezni akarnak rájuk.
