Legtöbbünk semmi egyebet nem szeretne hétköznap delente, mint viszonylag gyorsan, elfogadható áron, tisztességesen megebédelni. Ez utóbbiba pedig beletartozik a normális adag éppúgy, mint a vállalható alapanyagokból, ízletesen, már-már háziasan elkészített étel. Nem vágyunk Michelin csillagokra, fúziós konyhára, dekantált borokra, herendi porcelánra vagy milliós festményekre az asztalunk mellett. És igen, munkanapokon, az ebédszünetekben az ételek hosszas ismertetésétől, a széles és bonyolult választéktól, a szavakkal dobálózó és varázsló pincérektől is el tudunk tekinteni. Mert csak enni akarunk. Mondjuk azt, polgárhoz méltóan ebédelni.
Láttunk már Szolnokon néhány vendéglátóipari melléfogást. Amikor a legendás, bejáratott helyekből zsíros falatozót vagy vállalhatatlan piaci étkezdét csináltak a fantáziátlan, pénzéhes befektetők vagy vendéglátós hiénák. Akik aztán képesek a vendégek, a szolnokiak (!) igénytelenségére és pénztelenségére hivatkozni, amikor nem megy a bolt, és mélyebbre csúsznak a dagonyába. És szerencsére láthatunk ezekkel szembemenő, becsülendő vállalkozásokat, igazi vendéglátósokat. Akik mindig visszaadják a reményt.
Mint például a Baross utcai Menü étterem. Ami láthatóan semmi más célt nem tűzött maga elé, mint a környéken dolgozókat és lakókat – nem kevésen vannak – egyszerű, háziasan elkészített ételekkel, otthonosan kiszolgálni. Nem egész nap, csak a hosszúra nyújtható ebédidőben. Nem könyvnyi menüvel, meg érthetetlen menükombinációkkal, hanem egyszerűen. Minden nap van egyféle leves és vagy féltucat második. Amikből összerakhatunk magunknak menüt is – 780 forintért -, de akár fogyaszthatjuk külön is. Helyben vagy elvíve.
Maga a hely éppen olyan, mint az ételei. A Közgé mellett, a Baross utcai társasház pince szintjén, azaz a járdától egy lépcsőnyire léphetünk be az étterem egyetlen, a vendégek számára is megnyitott helyiségébe. Ahol nagyjából negyven ember tud egyszerre leülni. Csúcsidőben persze nem feltétlenül azzal, akivel szeretne, hiszen itt szék nem marad – nem maradhat – üresen. A hely, az asztalok, az edények tiszták, és még a sok hasonló étteremre jellemző konyhaszag – ami miatt nehéz visszamenni délután dolgozni – sem jellemző. Kicsit olyan, mintha sok egyszerű, otthoni ebédlő összecsúszott volna. Ami egyébként passzol is az ételekhez. Amelyek nem fagyasztott tucatzacskóból, mikróban készülnek, hanem valahogy úgy, ahogy a családi legendákban emlegetett anyák meg nagymamák csinálták. Nem karácsonykor, hanem hétfőtől péntekig. Ráadásul az adagok is erre emlékeztetnek, mintha minden szedésnél azt mondanák a Menü konyhásai, hogy „egyél még kisfiam, olyan sovány vagy”.
Persze sejthető a titok. A főnök. Aki, ha úgy alakul, beül a vendégek közé ebédelni, kvaterkázni, de ha kell, a pultban számol, és mindenkihez van egy jó szava. És talán tudja, hogy itt ő nem egy láthatatlan vállalkozó, edények között alkotó séf, hanem a környékbeliek, meg a szolnokiak ismerőse, akik előtt nem vallhat szégyent, nem magyarázkodhat. Mert, hogy is nézne ki, ha esténként a Tiszaligeti strand meleg medencéjében nem az aktuális meccsekről beszélgethetne, hanem az étterme hibáit kellene megmagyaráznia. Az ő, és ezzel az étterme, a Menü étterem becsülete, ennél sokkal többet ér. Szerencsénkre.