Némi túlzással azt mondhatjuk, az első szolnoki színházi előadástól majdnem egy évszázadnak kellett eltelnie addig, amíg megfelelő hajlékot emeltek a városban Tháliának. Az állandó, kifejezetten színházi célt szolgáló épületnek ez összehozása is majdnem 32 évig tartott, már ha első lépésnek a Sipos Orbán által létrehozott Szolnoki Színügy-Gyámolító Egyletet tekintjük. Csak, hogy érzékeltessem ezt a két időintervallumot: az első majdnem annyi, mint amennyi a kőszínházunk megnyitása óta a mai napig eltelt, a másik meg egész pontosan annyi, amennyi a jelenlegi, Schwajda-féle épület felavatása óta elmúlt. Szóval nehezen őröltek a megfelelő hivatalok, amire 1912. április 20-án Spiegel Frigyes és Englerth Károly terveinek megfelelően, a szolnoki Bede Antal és vállalkozása kivitelezésében átadott épületben először felgördült a függöny.
Az akkor huszonöt páhollyal, a földszinten 305 zsöllyével, a csak kívülről megközelíthető erkélyen 207 székkel és 263 állóhellyel rendelkező épület főhomlokzata egyértelműen a szecesszió jegyeit viselte magán. A középső főbejárat fölé helyezett nagyobb, és a két oldalsó – az erkélyre vezető – ajtó fölé helyezett íves esővédők, a nyílászárók és a körülöttük lévő díszítések, a buzogányos csúcsdíszben végződő íves tetőszerkezet mind az előző századforduló környékén divatos építészeti irányzat stílusjegyei. Az épület belsejéről és hátsó traktusáról sajnos nem maradtak fenn fotók, így azon kívül, hogy elektromos világítással volt benne, nem sokat tudunk a benti kialakításáról. És sajnos már nem is kérdezhetünk meg erről szemtanút, hiszen az épületet 1919-ben, a várost ostromló románok ágyúzása révén súlyos találat érte, aminek következtében 114 éve elpusztulhatott az eredeti belső nagy része.
Ezt követően mintegy nyolc éven keresztül csak romjaiban létezett a szolnoki színház, aminek felújítását az úgynevezett Speyer-kölcsön tette lehetővé, amiből a Tisza szálló és a városi bérház is épült a városháza szomszédságában. A felújítását Sebestyén Artúr, fővárosi építész tervei alapján végezték el, aminek leglátványosabb eredménye a szecessziós „díszítés” eltávolítása volt. Ennek köszönhető az a mából nézve inkább jellegtelen külső, amit akkoriban, feltételezem, modernnek gondoltak, esetleg valamiféle art deco vagy bauhaus stílusra törekedtek. A beavatkozás eredmény volt a korábbi ívek eltüntetése, a két oldalsó ajtó megszüntetése, a főbejárat elé helyezett, négy oszlopon álló timpanon, illetve a főhomlokzati rész bővítése. Ekkor került a homlokzatra Szolnok, színészmaszkokkal körülvett címere, a Városi színház felirat, illetve mindezek körül azok az eklektikus csigavonalak, amelyek az épület egész küllemétől elütöttek.
Fontos változás volt azonban, hogy némileg bővítették a hátsó traktust, a színpad környéki tereket, illetve a Tisza szálló előtt nagy nehezen megtalált termálkútból a színház fűtésére és a színészeket szolgáló fürdőkbe is jutott. Az 1927 áprilisára elkészült átalakításról szerencsére nemcsak alaprajz, de belső fotók is maradtak fenn, így némi képünk lehet a kilencven évvel ezelőtti belsőről, ami nagyjából száz fővel kevesebb néző befogadására volt alkalmas, mint az eredeti elrendezés. A korszerűsített épület azonban nem hozta el a helyi színjátszás fejlődését, továbbra sem volt saját társulata a szolnoki teátrumnak. Maximum azzal vigasztalódhattak a helyiek – akik a harmincas évekbe minden bizonnyal jobban rajongtak az új csodáért, a hangosfilmért, mint a színházért -, hogy az első sztárok (Kiss Manyi, Bajor Gizi, Latabár Kálmán, Páger Antal) olykor-olykor a szolnoki deszkákon is megfordultak.
A színház történetéről elérhető tanulmányok alapján azt mondhatjuk, hogy a következő 12 év se hozott nagyobb sikereket a szolnoki színház életében, mint az első hét. A háború közeledtével pedig nagyjából elcsendesedett a játszóhely, majd az 1944-es újabb ostrom következtében ismét megsérült az épület. Ha helytállók az információim, akkor viszonylag gyorsan, de nem a legszakszerűbben állították helyre az épületet, amiből nemcsak kétszáz férőhely került ki, de eltűnt a homlokzatáról a város címere, a Városi színház felirat, sőt a különböző cirádák is. A szolnoki színház épületéről a második világháború előtt és után készült fotókat a főhomlokzat stukkóvonalainak ívei alapján lehet a leginkább megkülönböztetni.
Jelenleg még nem tudom bizonyítani, csak feltételezem, hogy 1954-ig azért nem jött létre önálló társulat Szolnokon, mert addig a színház épülete lényegében kultúrházként funkcionált. Számtalan kulturális és politikai rendezvénynek adott otthont az akkori legnagyobb befogadóképességű szolnoki terem, ahol például az egymilliomodik földművesszövetkezeti tagot is köszöntötték. Önálló társulatról és valódi színházi életről csak azt követően lehetett szó, hogy a Ságvári úton – előtte, utána Szapáry – elkészült a Szakszervezeti/Ságvári/Borostyán Művelődési Ház, a város második vagy harmadik sztálinbarokk középülete. Ami aztán majd második játszóhelye is lett a Szigligeti társulatának, illetve nagy segítséget jelentett az 1962-63-as felújítás idején.
Az épülethez ugyanis a háborús felújítást követően majdnem két évtizedig érdemben nem nyúltak. Ennek lett a következménye, hogy az 1961/62-es évadra olyan állapotba került a szolnoki színház, hogy egy előadás alkalmával a nézőtér és a színpad közötti vasfüggöny leszakadt. Az elodázhatatlan felújítást az önálló társulat harmadik igazgatója, Berényi Gábor járta ki, bár az első kalapácsütés előtt nem gondolhatta, hogy mibe is vágja a fejszéjét. Az épület felújításához 1962 tavaszán kezdtek hozzá azzal, hogy a főhomlokzatot, lényegében a nézőtér és a Táncsics utca közötti traktust eltakarították.
Merthogy kellett a hely a Kovács József által tervezett, lábakra állított, első emeletén a nézőtéri büfének, a másodikon pedig próbateremnek helyet adó új homlokzati tömbnek. Ez azonban nagyon nem akart elkészülni. Először 1962 őszét, majd 1963. január 1-jét, aztán 1963 tavaszát adták meg az átadás dátumának, de végül csak az 1963/64-es évadra kapta vissza teljesen a társulat az épületet. Addig pedig különböző vidéki települések művelődési házaiban zajlottak a premierek, miközben a szétvert épületben, olykor víz és fűtés nélkül is próbáltak a színészek.
Fontos leszögezni, hogy az eredeti homlokzatától 1964-re teljesen megfosztott épületben nem zajlott teljes rekonstrukció. Bár a nézőteret és a színpadot némileg korszerűsítették, a teljes felújítás hiányát már akkor is sokan nehezményezték. Pedig nem hiszem, hogy gondolták: az épület valódi felújítására, sőt majdnem dupla alapterületűre bővítésére több mint negyedszázadot kell majd várni.
A Schwajda György igazgató által 1985-től szorgalmazott, és aztán valóban kitaposott felújítás 1989-ben kapott zöldutat. A társulat az 1989/90-es évadot már a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban fejezte be úgy, hogy az utolsó előadások idején már zajlott az építkezés a színház épület körül. Az akkor mintegy 400 millió forintos beruházás alig egy év alatt lezajlott, így Siklós Mária tervei alapján egy menetközben jugoszlávból horváttá lett zágrábi cég varázsolta újjá az épületet, pontosabban épített egy új színházat az 1912. április 20-án átadott helyére. Amit éppen 32 évvel ezelőtt, 1991 áprilisában nyitottak meg Szigliget Ede Liliomfijával.
