Óriási szerencsénk, hogy a város életét lassan fél évszázada fényképezővel megörökítő Kardos Tamás másfél évtizedenként úgy gondolja, hogy magánvállalkozásban megjelentet egy képeskönyvet Szolnok múltjáról. Az általa is szerkesztett kötetek nélkül ugyanis ki tudja, lenne-e Szolnokról olyan reprezentatív albumunk, amit akár a szomszéd megyéből, akár a világ másik sarkából érkező vendégnek a kezébe lehetne adni. Ami nagyjából megmutatja, hogy itt, a két folyó torkolatánál hol is éltünk és élünk mi, szolnokiak. Amit büszkén fellapozhatunk bárki előtt, hiszen kezünkben a bizonyíték Szolnok múltjáról, fejlődéséről, történelmi zsákutcáiról, hétköznapjairól és ünnepeiről. Tényleg nem tudom, hogy ha nem lenne Kardos Tamás elszántsága, mit adnánk a vendégeink és a Szolnok múltja iránt érdeklődő helyiek kezébe.
Persze könnyű Kardos Tamásnak, hiszen mint ez a mostani és a korábbi könyvei is mutatják, nemcsak elképesztő fotóanyaggal rendelkezik Szolnok elmúlt fél évszázadáról, de kivételes képeslapgyűjteménye is lehet a városról. E kettőből pedig másfél évtizedenként tényleg kijön egy olyan album, amit annak is meg kell vennie, akinek a polcán esetleg ott a régi. Mert bár lesznek ismerős – mondjuk inkább: megkerülhetetlen, kihagyhatatlan – képek, sok ismeretlen bukkan majd fel az új könyvet lapozgatva.
A tavaly decemberben megjelent Múltidéző – címlapján a Szapáry utcával – abban is eltér a 2000-es Múltlapozgatótól – címlapján a városházával -, hogy sokkal több benne a „napjaink”, a közelmúlt fotója. Azaz egy olyan kötetet sikerült összeállítani, ami nemcsak a mából nézve kalandozik a múltban, hanem a jövőnek is lehetőséget ad napjaink múltként való megélésére. Nemcsak az tudható meg Kardos Tamás új könyvéből, hogy milyen volt például a Művésztelep nyolcvan vagy száz éve, a Tiszaliget ötven vagy hetven esztendeje, hanem az is, mi minden történt ott a kétezres évek elején.
Éppen ezért sajnálom, hogy a rendkívül erős és igényes képanyagot kevésbé sikerült vagy semmilyen szövegek kísérik. Mert ma még tudjuk, hogy kik állnak a Művésztelep kemencéjénél a Kárpát-medence kenyere mögött, de egy-két évtized múlva többségüket nehéz lesz azonosítani. Miként ma lapozgatva rettenetesen hiányzik egy-egy fotó dátumozása – ami a város fejlődésének nyomon követése szempontjából nélkülözhetetlen lenne -, ugyanúgy fog évtizedek múlva a Verseghy-park vagy éppen a Gólya körforgalom esetében is hiányozni. Megértem, hogy ez egy képeskönyv, egy album, amit valóban elvisznek a fotók, nekem mégis hiányoznak a pontos képaláírások.
Miként nagyon sajnálom azt is, hogy a szövegek lektorálása elmaradt. Nem azért, mintha így nem lenne élvezetes ezt a könyvet lapozgatni. Sokkal inkább amiatt, hogy e más céllal készült album jelenleg a város egyetlen friss helytörténeti kötete is, amihez sokan forrásként fognak nyúlni. Ezért nagyon nem mindegy például, hogy az első vasszerkezetes közúti hidunkat mikor adták át, vagy éppen mikor készült el a bíróság épülete, netán a nagyposta. Az ilyen pontatlanságok miatt kell fenntartásokkal kezelnem újdonságként olvasott információkat. A hátsó belső borítóra szerkesztett térképpel pedig tényleg nem tudok mit kezdeni. Olyan Szolnokon ugyanis soha nem volt, hogy a Ságvári körutat már Boldog Sándor Istvánnak nevezték, de mondjuk állt még a Mátyás király úti sporttelep, a Damjanich uszoda, ám nyoma sincs a Tiszavirág-hídnak. Miért kellett ezt?
Ám mindezek ellenére egyet kell értenem az ehhez a könyvhöz is előszót adó polgármesterünkkel, miszerint ez a kötet egyetlen szolnoki – hozzátéve: vagy szolnoki kötődésű, gyökerű – család polcáról sem hiányozhat. Azaz, ne fogják vissza magukat, keressék és vegyék, mert gyanítom, hogy 30-40 ezer példánynál jóval kisebb mennyiségben készült! Tehát addig szerezzék be e kincset, amíg fellelhető és megfizethető!
