2025.08.27. (szerda)

Hiányzó világnap

Hiányzó világnap

Dátum:

Számomra még soha sem volt ilyen szomorú a színházi világnap. Leeresztett függönyök előtt ünnepelhetünk. Nekem nagyon hiányzik a színház. Éppen ezért megidézem utolsó színházi élményem, azért is, mert eddigi életem legjobb előadása volt. Talán Magyarországon is látható lesz.

Nem kevés könyörgésembe és magyarázkodásomba, aztán meg 25 lejembe került, hogy még március 7-én bejuthassak a – két nemzet művészeinek otthont adó – Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba, a Tompa Miklós Társulat előadására. Tavaly az ugyanitt működő román társulattal láttam A Mester és Margarita feldolgozását, ami miatt úgy voltam vele, abba az épületbe bármire beülök, csak engedjenek be. A pénztártól már eleve boldogan távozva nem sejthettem, hogy felülmúlják majd a tavalyi élményemet. Sőt lassan egy hónappal később is ki merem jelenteni: életem eddigi legjobb színházi produkciója volt Ibsen A nép ellensége című darabja a marosvásárhelyiek interpretálásában.

Életemben másodjára lehettem színházi előadásban a világot jelentő deszkákon. Mert miként a tavalyi Bulgakov drámát, Ibsen művét is úgy mutatták be, hogy a közönség egy része a színpadon foglalhatott helyet. Ebben az esetben talán azért, hogy az előadás ne előttünk játszódjon, hanem fizikailag is közöttünk. Mert bár Ibsen – eredeti címén – A hazaáruló című művét 1883-ban mutatták be, Keresztes Attila rendezésében a marosvásárhelyiek olyan mai, kortárs darabot csináltak belőle, aminél a közönség bevonása evidencia kellett legyen. A részvételünk nemcsak azt jelentette, hogy ülünk a színpadon, közülünk állnak fel szereplők, vagy az üres székeket olykor elfoglalják, hanem sokszor be is vontak bennünket az eseményekbe. Például azzal, hogy a drámához kapcsolódó támogató ívet küldtek körbe, vagy szavaznunk kellett, sőt, volt egy húsz perces rész, amikor lényegében leállt a darab, hogy az egyik szereplő – a nyomda tulajdonos Aslaksen – provokálva beszélgessen a nézőkkel.

Most is kiráz a hideg. Az Aslaksent alakító Henn János ugyanis olyan nemcsak színházművészeti, de pszichológusi és politikusi bravúrról is tanúbizonyságot tett abban a „jelenetben”, ami alapján nemhogy a magyar színházi évad legjobb férfi mellékszereplőjének járó valamennyi díjat, de a Jászait is azonnal meg kellene kapnia. Nem lehet megfeledkezni arról, hogy a színház Romániában van, egy nemzetiségi feszültségeket 30 éve lebontani próbáló városban, ahol a mi és az ők folyamatosan tetten érhetők, bár pont a kultúrával igyekeznek elmosni ezeket az idióta határokat. Ráadásul az Ibsen által még nem is sejtett demokrácia a XXI. században olyan válságokat él át, amelyekre csak a farkasvakságban szenvedő színházak nem reagálnak. A nép ellenségében pedig van ez az improvizációs rész, amikor előbb a szereplők között robban ki vita a demokrácia értelmezéséről, amit Aslaksen kivisz a város lakói, azaz nézők közé, és arról kezdett velünk beszélgetni: szerintünk demokrácia van-e. És a vásárhelyi közönség nem kukán ült, hanem sorjáztak az olyan megszólalások, amelyek némelyikéről azt hittem, beépített szereplő mondja, ám a végén rákérdeztem, és kiderült, nem. Az emberek őszintén beszéltek a demokrácia deficit érzéseikről, miközben Henn János az eredeti karakterben is benne maradva parádésan kanyarította úgy a diskurzust, hogy bár a felvetett dolog talán megkérdőjelezi a demokráciát, azért mégis demokráciában élünk. Bátor, bravúros, katartikus élményt jelentett.

Egyértelműen ez volt a csúcs, de nem minden. Az előadás nem úgy kezdődött, hogy függöny fel, hanem mire kinyílt a nézőtér ajtaja a Stockmann család négy tagja már kedélyesen ott vacsorázik, és amikor a kisváros lakóivá átlényegülő nézők mind a helyükre ülnek, alaplendülettel indulhat a történet. Majdnem másfél évszázados drámáról van szó, ami nem attól modern, hogy mobiltelefon, internet, laptopok, lehallgatás van benne, hanem hogy ezek érthető, hétköznapi részeivé válnak a történetmesélésnek. És folytatnom kell, mert a szünetben sem engedhettük el a történetet, a nézőtéri büfében ugyanis a maga módján érthető módon viselkedő polgármester környezetvédelmi kampánya fut. Az előadás végén pedig, amikor mindenkinek szavazni kell, hogy a fertőzés veszély miatt pattogó orvos a nép ellensége vagy sem, és a kék és fehér oldalú szavazólapok miatt egyértelműen látszik a közösség/közönség véleménye, egy apró trükkel hazudtolnak meg bennünket.

Legszívesebben az előadás minden pillanatát elmesélném, bár képtelenség lenne visszaadni, hogy a rengeteg ötletben miként lubickolnak a színészek. Nagyon sajnálok mindenkit, akinek nem adatik meg ez a színházi élmény. És csak remélni tudom, hogy az idei Pécsi Országos Színház Találkozó (POSZT) programjába bekerült előadás valóban átjön Magyarországra, és talán nemcsak Pécsett lesz majd látható. Mert kíváncsi lennék, működne-e mondjuk Szolnokon, és mit mondanának a másfajta színházhoz szokott nézők erre ez egészen másfajta színjátszásra. Rám úgy hatott, mint amikor egy nehéz levegőjű szobában végre kinyithatom az ablakot.

Idézzék fel Önök is a legjobb színházi élményüket! És gondoljanak ma kicsit többször a nézők nélkül maradt színházi emberekre. Bízzunk benne, hogy hamarosan, újra találkozhatunk velük és egymással is valamelyik nézőtéren. Mert a színház sokféle, de örök.

http://www.nemzetiszinhaz.ro/eloadasok/uj-bemutatok/spect/a-nep-ellensege/numar-spectacol/2055.html

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Krakkói hármas

Krakkó gyalog bejárható történelmi belvárosában nehéz eltévedni. Szinte minden utcasarkon áll egy hatalmas térkép, a fontosabb látnivalókhoz pedig irányjelző táblák is elvezetnek. Márpedig ebből van bőven. Néhány hosszú hétvégét megér ez a Szolnoktól 6 órányi autóútra lévő város.

Jenei: Toronysisak

Katolikusnak kereszteltek, népszámláláskor mégsem vallom magam felekezethez tartozónak. De azért templomban vagy templomok környékén kicsit sűrűbbnek érzem a levegőt.

Szolnokon is lehetne néhány gyulai

Néhányszor jártam már Gyulán, de csak most volt alkalmam megnézni a helyi rádiótörténeti gyűjteményt, rácsodálkozni az úgynevezett Tájvízházra, és betérni a Százéves cukrászdába. Visszamegyek, mert erre a városra is több idő kell. És onnan is volna mit hazahozni Szolnokra.

Fel Budára! A Cédrushoz

Vannak kiállítások, amelyek méretüknél fogva nem juthatnak el Szolnokra. Ám mivel emiatt kár lenne lemaradni róluk, érdemes felkerekedni. Ha ráunnak az év végi ünnepekre és tehetik, ne hagyják ki a Budai Várban látható A magányos cédrus - Csontváry géniusza című tárlatot.