Ez a kép, ez a Szapáry úti hirdetőtábla egyfajta mementó, ami fotóként a jövőben, a valóságban pedig most még egy darabig arra emlékeztet és figyelmeztet, mit tett velünk, a kultúránkkal a covid. December elején többségében nyári rendezvények plakátjai függenek Szolnok egyik legszebb utcájának a hirdetőtábláján. Mert nem volt mivel felülragasztani, vagy nem volt miért leszedni őket. Ha lesz régi kerékvágásba való visszatérés, akkor ugyanez a tábla fog emlékeztetni és üzenni.

Nem a kezünk rövid, hanem a kuka van messze. Nem a kuka van messze, hanem trehányak vagyunk. Nem a kuka kicsi, hanem a parkoló autó sok. Nem közterület, mégis közös a szemét. Nem a parkolással és a díjfizetéssel, hanem az utána maradó cetlikkel van a gond. Nem, nem jó ez így. Nem, nem akarok kifogásokat és magyarázatokat kitalálni a Pelikán pláza parkolóház kijáratának állapota kapcsán. Mert nem jó ez így. És pont.

Különleges street art alkotás díszítette néhány napig a Református templom előtti útszakaszt. Az ismeretlen művész, Bringatorzó című szobra azt a pillanatot ragadta meg, amikor a kiöregedett drótszamárra már senkinek sincs szüksége, és eldobják, mint a kivert kutyát. Csonkán, sántán, megbántva mutatja az elmúlást. Vagy lehet, hogy nem is szobor volt?

Vagy a tervezés volt hibás? Vagy a költségvetés nem stimmelt? Vagy a kivitelezők nem végezték rendesen a dolgukat? Talán egyszer kiderül, és nem csak a győzelmi jelentéseket kell olvasgatnunk, amikor talán egy évvel a munkakezdés és hárommal a projekt bejelentése után átadják a szandai Gátőr utcát, ami olykor a hetvenes években jobb állapotban volt, mint e beruházás kezdete óta. Egyszer megtudja a város, hogy az elhúzódó beruházás plusz költségeiért ki a felelős? Mert, hogy ki fedezi, az sejthető.