(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2018. január 2-án jelent meg először.)
Az új évben akad néhány olyan kerek évforduló, amikről érdemes lenne kicsit többet beszélnünk, hogy végre feldolgozzuk a XX. századi történelmünket. Mondhatnám, a legkönnyebb dolgunk a 100 évvel ezelőtt – 1918. november 11. – véget ért első világháborúval lesz, ha nem kellene azonnal hozzátennem: a mai napig nem tudjuk a szolnoki áldozatok pontos számát, a Szolnokon elhunyt nem magyar nemzetiségű katonák adatait, de a város háborús hátország szerepéről is alig vannak információnk. Pedig fontos vasúti, katonai csomópont volt a város, aminek az életét éppúgy felforgatta a fegyvernyugvást megelőző előző négy év, mint majd a következő esztendők.
Aminek egyik fontos eseménye volt a széteső Monarchia romjain megalakuló Nemzeti Tanács, ami 1918 őszén, az első köztársaság idején, Szolnokon is létrejött. Az Óvoda utcában, az egykori Munkásotthonban. Elhallgathatjuk, csak e nélkül nem fogjuk megérteni, a következő szűk esztendő véres szolnoki eseményeit, aminek feldolgozásához ugyancsak hozzá kellene látnunk. És, ha már kerek évfordulókról van szó, hiba lenne megfeledkezni a nyolcvan évvel ezelőtti, 1938-as első zsidótörvény kihirdetéséről és következményeiről, ami az addig, a Tisza-parton sorakozó templomaira oly büszke, toleráns várost és lakóit is máig kibeszéletlen dolgokra kényszerítette. Miként a hetven éve kialakult egypártrendszerről, vagy a hatvan éve tetőfokára hágó megtorlásról is beszélnünk kell, és az ezekkel némileg összefüggő, harminc évvel ezelőtti átalakulás csíráiról, például az MDF szolnoki szervezetének a megalakulásáról.
A magam részéről azonban egy másik kerek évfordulóhoz kapcsolódó történelmi esemény helyi vonatkozásaira lennénk a leginkább kíváncsi. Idén lesz az ötvenedik évfordulója Csehszlovákia lerohanásának, de eddig sehol, semmi nyomát nem találtam a Szolnokon állomásozó egységek intervenciós szerepének. Azt kizárnám, hogy éppen Szolnok, éppen az itteni repülőtér ne lett volna érintett a hadműveletekben, miként annak is nulla az esélye, hogy szolnoki katona – akár hivatásos, akár sorállományú – ne tette volna lábát a „testvéri Csehszlovákia” területére.
Persze lesz okunk néhány szolnoki épület előtt is megállni, hogy legalább gondolatban köszönthessük azokat kerek, vagy kevésbé kerek évfordulókon. A legfontosabb talán a Megyeháza, amit 140 évvel ezelőtt, 1878-ban adtak át, az akkor már második éve megyeszékhelyi rangú Szolnokon. Kis túlzással akár azt is mondhatjuk, hogy a Benkó Károly műépítész tervei alapján készült épület – ami akkor még jóval kisebb volt a mainál – nyitánya lett annak az építkezési hullámnak, ami majd fél évszázadon keresztül jellemezte a várost. És aminek részeként 130 éve birtokba vehették a Verseghy gimnázium mai épületét, az Ipartestület Szapáry utcai székházát, 125 éve a Konstantin iskolát. De 120 éve adták át az Arany János és a Kossuth utca sarkán a Mezőgazdasági Takarékbank szecessziós és az Osztrák-Magyar Bank Magyar utcai épületét, 110 éve pedig már nagyjából állt a Pfaff-féle, harmadik szolnoki állomás és 105 éve elkezdték építeni a cukorgyári lakótelepet is.
Természetesen a két világháború között is adtak át fontos épületeket Szolnokon, így például a Tisza szálló és gyógyfürdő idén ünnepelheti 90. születésnapját. És 2018-ban lenne nyolcvanéves a legendás Madas-ház is, ami egy ideig nemcsak a megyei napilap szerkesztőségének, de utolsó éveiben a 33-as és a Hófehérke elnevezésű üzleteknek is helyet adott, hogy aztán 44 évvel ezelőtt lebontsák.
A szocializmus éveiből kevesebb kerek évfordulót lehet 2018-ra tenni, de az új Tisza-híd beruházásának 1958-ban született döntéséről, vagy éppen a Tiszaligeti strand 1963-ban indult építéséről mindenképp érdemes megemlékezni. Miként arról is, hogy Szolnok határában 65 éve (1953-ban) fúrták az első olajkutat, ami miatt aztán a város majdnem egy fél évszázadra a hazai szénhidrogén-kutatás központja is lett. Arra pedig a mai napig sok szolnoki gondol büszkeséggel, hogy 1968-ban megszületett a város legismertebb márkája, az a bizonyos TOMI mosópor, amit a Vegyiművekben akkor kezdtek gyártani.
A vasutas Szolnok történetében is lesznek idén jeles évfordulók. Például a Szolnok-Békéscsaba-Arad vasútvonal megnyitásának 160. évfordulója, ami egybeesik a vasúti járműjavító műhely születésnapjával is. Tizenöt évvel később – azaz 145 éve – pedig megnyílt a Szolnok-Hatvan vasútvonal, ami visszavonhatatlanul vasúti csomóponttá avatta Szolnokot.
Nem maradhatnak ki ebből a felsorolásból a köztéri alkotások sem. Amelyek közül az első egy alig észrevehető tábla a Városháza főtér felőli falán, ami arra emlékeztet, hogy 170 éve, az 1848-49-es forradalom idején Kossuth Lajos Szolnokon is mondott toborzóbeszédet. A másik kettő pedig olyan szobrok, amelyek felállításának majdnem kerek évfordulóját ünnepelhetnénk idén, ám egyik sincs már meg, ráadásul mindkettő háborús pusztítás áldozata lett. Az egyik a Művésztelepet 1903-tól 1919-ig díszítő Anonymus-szobor nagymintája, a másik pedig a Kossuth téren rövid ideig (1943-44) álló Horthy István emlékmű, amiből ma már csak a juhász alakja áll a temetőben. De ide sorolhatnánk a Kossuth téri artézi kutat is, aminek puttókkal díszített kifolyóját éppen 125 éve helyezték el a város főterén, nagyjából ott, ahol a Horthy emlékmű állt.
Ezt a szubjektív évforduló citálást három sajtótörténeti eseménnyel zárnám, nem is olyan régi dátumokkal. Huszonöt éve indult ugyanis a Jászkun Krónika című napilap, ami rövid ideig igazi hírversenyt teremtett a városban és a megyében. És ugyancsak negyedszázada szólalt meg először, igaz még ideiglenes engedéllyel a Rádió 2000, ami így a szolnoki kereskedelmi rádiózás úttörője lett. Nem biztos, hogy jól jártunk e két médium megszűnésével, és egyszer majd büszkék leszünk a helyi sajtóviszonyok alakulására. Amire csak némi vigaszt jelent majd, hogy éppen húsz éve, a Parnasszus mellékleteként indult el a ma is megjelenő Eső című irodalmi folyóiratunk.
