Forgách András Tercett című drámájának szolnoki adaptációjában a legkevésbé fontos, hogy ez a történet Móricz Zsigmondról, az első feleségéről, Holics Jankáról és a későbbi második feleségéről, Simonyi Máriáról szól. Vörös Róbert rendezésében ez egy „hétköznapi” szerelmi háromszög, aminek mindhárom szereplője végigmegy a maga pokoli útján. Hétköznapi még akkor is, ha ennek a valóságon alapuló történetnek tragédia a vége, merthogy Holics Janka bár véget vet az életének, valahol mégis annak a nőnek a metaforája, aki valamiért utat tud engedi a megbolonduló párjának. Azaz a Szín-Mű-Hely idei első premierje nem egy irodalmi vagy irodalomtörténeti óra, hanem egy kortól és helytől független, mindig is aktuális, a nézők elő sok tekintetben tükröt tartó, emberi történet.
Mindennek köszönhetően Molnár László meg sem kísérel Móricz Zsigmond lenni. Egy viszonylag jómódú, sokat dolgozó, a családját szerető férfi marad, aki éppen húsz éve evez ugyanabban a hajóban legfőbb szövetségesével, a feleségével. És, akinek az életébe, a munkája révén, betoppan egy fiatalabb nő, akinek csábítása ellen egy ideig ugyan próbál hadakozni, de aztán nagyon könnyen megadja magát. Molnár László egyetlen pillanatra sem billen ki ebből a karakterből, és nagyon nagy emberismeretről tanúbizonyságot téve jeleníti meg a fiatalabb nőtől megbolonduló középkorú férfiak minden kínját, kutyába zuhanását és depresszió nyomait mutató érzelmi hullámvasútját. Azt a jelenetet pedig, amikor telefonon beszél a vörös ruhában felbukkant Simonyi Máriával, nemcsak tanítani kellene, de minden életközepi válságba sodródó ezüstgenerációs pasinak külön applikációként a telefonjára tölteni, hogy ugyanúgy rendszeresen elinduljon, mint a testmozgásra figyelmeztetés.
Radó Denise sem Móricz Zsigmondné, hanem egy gyerekeit nevelő anya, az egyre sikeresebb férj hátországát biztosító feleség, az önmaga tudását a szerelme érdekében feláldozó szerető, az örök asszony, akiről minden ifjú férj álmodozik. Elsőre nem modern, 21. századi nő, miközben minden apró története, mondata, játéka az örök nő. Ráadásul a szobaszínházi előadás lehetőséget teremt arra is, hogy lássuk, milyen az, amikor egy igazi színésznő arcán cikáznak azok az érzelmek és gondolatok, amelyek a hétköznapi emberek arcán csak hasonló, valódi pillanatokban jelennek meg. Az első felvonás elején nem a színdarabot imitáló, a közönség között álló Molnár Nikolettát figyeljék, hanem a bal oldalon ülő Radó Denise arcát, ami szavak nélkül „kiabál”, perlekedik a Móriczné mondatait előadó Simonyi Máriával! Ha mindez filmen menne, Molnár Nikolett csak hallható monológja mellett közeliben csak Radó Denise arcát mutatnám.
Molnár Nikolett a trióból az egyetlen, aki nem a maga természetességében, saját tapasztalataiból kikínlódva jeleníti meg a „csábítót”, hanem játszik. Egy színésznőt. Egy édes dögöt, aki először csak kacérkodik a megbolondult férfival, hogy aztán szép lassan ugyanolyan bolondjává váljon, mint ő neki. Éppen ezért Molnár Nikolett Molnár László és Radó Denise ellenpontjaként nem csendes, visszafogott, belülről hadakozó, hanem rendkívül harsány, tulajdonképpen mindenét a placcra kirakó. Ahogy a gaz, szívtelen csábítókat el szoktuk képzelni. Csakhogy Molnár Nikolett Simonyi Máriájában a harsányság mögött megérezhető valami a szenvedéssé váló szenvedélyből is. Mert az ilyen háromszöghöz tényleg három ember kellhet.
Én nagyon jól szórakoztam. Engem magukkal tudnak ragadni a hétköznapi történetek. Szeretem azokat az eljátszott embermeséket, amelyek olyanok, mintha az utcánkról estek volna be a színpadra. Persze nem tudom, milyen lehet ezt úgy nézni, hogy az embernek már van, volt vagy éppen lenne elszámolni valója hasonló történet, történetek miatt. Milyen lehet úgy végig ülni ezt a nem túl hosszú két felvonást, hogy a színpadon lévő négy tükör valamelyikében olykor az nézőnek szembe kell néznie saját magával és gyarlóságaival? Mert ez egy olyan előadás, nemcsak a történetnek, de a díszletnek köszönhetően is, amely nemcsak a szavakkal és a játékkal tart tükröt elénk. Kegyetlen egy színház. Pedig csak az életről szól.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók)
