Nehéz, már-már lehetetlen volt olyan helyet találni szombaton délután a Kossuth téren, ahonnan a szolnoki csata emlékére rendezett hadijátékot a legjobban lehetett volna látni. Nemcsak azért, mert a gyönyörű tavaszi időben ismét rengetegen jöttek ki a térre, hanem azért is, mert ez a hagyományőrzők által életre keltett játék egy elég mozgalmas dolog. Nem először néztem végig az 1849. március 5-ei ütközetre emlékező bemutatót, de ennyire még soha nem fáradtam el. Ugyanis az én taktikám most az volt, hogy igyekeztem folyamatosan a harcok közelében lenni.
A mai helyőrség nevében tartott tisztelgést és az ütközet előtti bemutatót még a Táncsics utca torkolatától néztem. Ahol végre annak is némi nyomát lehetett látni, hogy ennek a hatalmas, ingyenes programnak üzleti vonatkozásai is lehetnek. Volt kürtős kalács sütő, fakard árus, nyalánkságos sátor, ólomkatonás. Igaz, még nem sok, de remélem, nem volt haszontalan a délután a kipakolóknak. A magam részéről ugyanis semmi kivetnivalót nem látnék abban, ha a játék költségeinek egy részét a Kossuth tér környéki utcákban felállított – igényes! – vásározók befizetéseiből fedeznék.
Az ismét remek kommentátor által közvetített bemutatót, pontosabban a részleges kilátást kissé elunva, később átmentem a múzeum elé, ahonnan már egy kicsit többet láttam. Azoknál biztosan, akik kihasználva a tavaszi napsütést a tér kávézóit és a kipakolt székeket megtöltötték. Amivel nincs is semmi baj, hiszen ezeknek a nagy városi eseményeknek akkor van értelme, ha az egyébként adót fizető vendéglősöknek is csurran belőle valami. A csatazajt kávé és üdítő mellett hallgató érdeklődők számát nézve, rosszul nem járhattak a Kossuth tériek. Remélem, viszonzásul legalább a korabeli egyenruhát viselők – akik a környéken parkoló autók alapján úgy tűnik, nagyon messziről is jöttek – kaptak némi kedvezményt a feketék árából.
A szolnoki várat védő osztrák erők előrenyomulását már a szökőkutat és a rendezvényteret elválasztó műdombokról néztem, az első komolyabb magyar támadást pedig a kő emelvényről. Szerencsémre sok gyerkőcöt is kihoztak a csatára, így a fejük fölött még fényképezni is lehetett. Igaz, az első komolyabb ágyúdörgés után egyre több lett a sírós arc, a befogott fül, a megfutamodó műanyag motor, de hát ilyen a nem korhatáros szórakozás. A gyerekek többsége azonban láthatóan legalább annyira jól szórakozott, mint a gyerekké változó, önfeledt felnőttek.
Akiket igazán akkor tudtam megérteni, amikor az Árkádok előtt zajló csatajelenetek közelébe férkőztem. Innen ugyanis közelről láthattam és hallhattam a szereplőket, akik pattogó, katonás utasítások alapján, valódi parancsnokokra figyelve tették a dolgukat. Pontos koreográfia alapján törtek előre a magyar csapatok. Elől a babra munkával megtöltött puskások, mögöttük a kiszolgáló személyzet, azaz gyerekek és asszonyok, akik ha kellett sebesültet ápoltak vagy a fegyverekkel vacakoltak. Aztán jöttek az ágyúzástól megriadt lovakat megülő huszárjaink, akik persze jobbak voltak az osztrák lovasságnál, majd a nagy szakértelemmel durrogtató tüzérek.
Én pedig mentem tovább. Megkerültem az egykori Sztárt, hogy a Magyar utca torkolatától is láthassak valamit. Aztán a Tisza part felől kerültem – a városház előtt ugyanis nem lehetett -, hogy a győztes pillanatokat a Táncsics sarkáról még elkapjam.
Mondhatnám, hogy ugyanazt láttam, mint tavaly, tavalyelőtt meg korábban. De nem mondom, mert szép időben jól szórakoztam, mozogtam, és vannak klasszikusok, amiket többször is megnéz az ember. Csak azzal jövök elő ismét, hogy ami Mohácsnak a Busójárás, Debrecennek a Virágkarnevál, annak kellene lennie nekünk a Szolnoki csatának. Egy több napig tartó, turisták ezreit a városba csábító, rengeteg kísérő rendezvénnyel tarkított hatalmas eseménynek.
