Nem akartam hinni a szememnek. Megdöbbentett, amikor észrevettem. És rettenetesen elkeserít, hogy így eltűnhetett a kitárt szárnyú madár – talán gólya -, a folyami rák, a háromtagú hal család, az énekes madárpár és a kakas domborműve a Boldog Sándor István körút 6-16. számú szalagház utcai bejáratai fölül. Tehetetlen dühöt és végtelen szomorúságot érzek.
Az eredetileg Ságvári körúton álló házak az ötvenes-hatvanas években épültek, az egyes tömbök más-más években lettek átadva. Elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy nem szépek ezek a házak. Ugyanakkor szerintem vak az, aki nem veszi észre egy korszak lakóépületeinek különös egységét. Húsz év lakásépítése sűrűsödig a Baross utcai kereszteződés és a Várkonyi téri körforgalom között. Már sokszor leírtam, így az sem érdekel, ha kinevetnek érte: szerintem óvni és védeni kellene ezeket a házakat. Mert az épített örökségünk fontos részei, Szolnok múltjának különleges darabjai, a jövő turisztikai látványosságai.
Ezek a hatvan-hetvenéves házak azonban Szolnokon védtelenek. Szabadon kicserélhetőek az ablakaik, leverhetők a stukkóik, és a legocsmányabb hungarocell ruhába és nullaesztétikájú vakolat mögé bújtathatóak, nem is beszélve a földszinti lakások mindenféle, igénytelen utcára nyitásáról. Ezek a szerintem értékes házsorok az utóbbi években leginkább arról tanúskodnak, hogy Szolnokon nincs becsületet az épített örökségnek. A múltunk lenyomataival, a házakkal, az utca- és a városképpel bármi megtehető. Pedig ezen a téren igazán nem vagyunk gazdagok.
Hozzak példákat? Vagy elég csak a Szapáry út Tisza felőli végén lévő üzletek homlokzati átalakításait említenem? Esetleg soroljam az elmúlt években minden következmények nélkül elpusztított, száz évesnél idősebb házainkat? Emlékszik még valaki az Arany János út 1. szám alatti szecessziós épületre? Mi lett a helyén? És a Magyar utcai vagy a Mészáros Lőrinc utcai régi vagy a Mártírok úti altiszti házakra?
Vagy ne beszéljünk házakról? És ne menjünk vissza a Lordok-háza udvaráról, a városházával szemben lévő parkból ellopott Sellő szobráig? Elég csak a néhai Szakszervezeti Művelődési ház oldalsó bejárata fölül pár éve levert Táncolókra gondolni? Vagy a Tallinn mozi faláról eltűnt Kandó Kálmán-emléktáblára, esetleg a Várkonyi-emléktáblára? Nem, nem elég, mert nem tanulunk. Nincsenek következmények. A múltunk, az örökségünk folyamatosan és büntetlenül pusztítható.
Mélységesen fel vagyok háborodva az öt dombormű eltűnése miatt. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy Szolnokhoz bármilyen módon is kötődő emberek képesek voltak elfogadni ezeknek a legalább hatvanéves műalkotásoknak a leszerelését, leverését, ellopását. Vagy ki tudja mi történt velük? Nem tudom elhinni, hogy ebben a városban munkát kaphat olyan vállalkozó, aki köztéri műalkotásokat, kulturális javakat, közös emlékeket minden további nélkül eltüntet, lever, befalaz, kihajít. Más ez, mint amikor könyveket égettek, vagy könyveket zúzattak be? Vagy, amikor évtizedes fákat vágnak ki?
Ideírhatnám dühösen, hogy mit tesz ilyenkor a polgármesteri hivatal illetékes osztálya, a városi főépítész, a polgármester, a jegyző, a megválasztott és meg nem választott képviselők és bizottsági tagok hada. Kezdeményeznek vizsgálatot, nyomozást? Vagy lenyelik, és rajtuk keresztül lenyeljük mi is ezt az újabb békát? A Táncolók leverésének, összetörésének és szemétdombra hajításának se lett semmi következménye. Ennek miért lenne? Írjuk ki hatalmas betűkkel, hogy mi vagyunk az a város, ahol nem számít a múlt, az épített örökség, itt mindenki azt csinál, amit akar. Szolnokon bármi megtörténhet, mert utána nem történik semmi!
(A remény hal meg utoljára. Titkon remélem, hogy e cikk megjelenése után valaki rám ír, hogy nála vannak a domborművek! És csak a helyreállításuk miatt szerelte le őket, és vissza fognak kerülni a helyükre. Esküszöm, boldogan írnék helyreigazítást, bocsánatkérést, bármit. Pislákol a remény, miközben félek, hogy Szolnokon nincsenek ilyen csodák.)
