Iszonyatosan korán kellett ahhoz felkelni a nyolcvanas évek közepén, Szandán, hogy még járjon a 8-as busz, és átengedjék a Tisza-hídon. Persze lehet, hogy rosszul emlékszem, de bennem az él, a május elsejék délelőttjein megszűnt a közúti összeköttetés – mivel akkor még csak egy híd volt Szolnoknál – a belváros és a Tiszántúli részek között. Hosszú sorokban vonultak ugyanis a szolnoki gyárak, üzemek, iskolák, sportegyesületek és mindenféle egyéb szervezetek dolgozói, diákjai és tagjai a Kossuth tér érintésével a Tiszaligetbe. Először integetés, aztán sör-virsli, délután pedig kulturált szórakozás, azaz sergő, céllövölde, kirakodóvásár.
Pontosan emlékszem, hogy 1986. május elsején, egy borús reggelen telepedtem le a pártház előtti padra, hogy megnézzem a szolnoki felvonulást. Nem volt kötelező, de mivel addig kimaradt az életemből, látni akartam. (A mából nézve milyen kár, hogy nem vittem magammal fényképezőt. Ezért használom illusztrációként mások korábbról származó képeit.) Ha emlékeim nem csalnak, a pártház vonalában sorakoztak fel az első sorok, majd 9 órakor megindultak a Kossuth tér felé, hogy aztán legalább 2-3 órán keresztül újabb és újabb felvonulók kövessék őket. Volt ott zászló, magasra tartott táblák jelszavakkal, Marx, Engels és Lenin kép, meg természetesen hangosbemondó, amin mindig köszöntötte a tribün elé érkezőket. A kreatívabb üzemeknél pedig látványos kiskocsik, amin megmutathatták az érdeklődőknek, hogy ők mivel járulnak hozzá a népgazdaság fejlődéséhez. (Ma ezt úgy mondanánk, imázsreklám.) Járműjavító, kőolajkutató, papírgyár, cukorgyár, vegyiművek, Tisza bútorgyár, betonelemgyár, vasutasok, volánosok, kéményseprők, orvosok és nővérkék, szolnoki téeszek, állami gazdaságok. Szerintem ma már összesen nem dolgoznak annyian a városban, mint amennyien akkor felvonultak. (Hova lett az a rengeteg ember?)
Ma már tudom, hogy ez egy elég durva május elseje volt. Néhány nappal korábban ugyanis nem sikerült egy kísérlet a csernobili atomerőműben, amit először elhallgattak, majd elmismásoltak, végül beismertek az illetékesek. A baj csak az volt, hogy a sugárfertőzött felhőket néhány nap alatt fölénk sodorta a szél, amiből azon a május elsejei délutánon Szolnok is kapott egy adagot, egy kiadós zápornak köszönhetően. Álltunk valamelyik vásározó sátra alatt, aztán ahogy elvonult a vihar, ott folytattuk az ünneplést, ahol félbeszakadt. (Május másodikán már nem mismásoltak, beismertek!)
Egy évvel később már kötelezően vonultam fel. A mi iskolánk a Pelikán Szálló parkolójában gyülekezett. Mindenkinek hozni kellett az év elején elkészült egyforma iskolai pólóját, amiből a fiúknak általában az S-es méret jutott. Mivel a viseléséről így sem lehetett vitát nyitni, kicsit úgy néztünk ki ezekben, mint valami lelenc gyerekek, akiknek kilóg a hasa a ruhájuk alól. Mindenesetre így soroltunk be a felvonulók közé. (Csak most kezdek csodálkozni, hogy micsoda pontos logisztikája volt ennek az ünnepnek!) Elfoglaltuk a Baross – elnézést Beloiannisz – utat teljes széltében, majd megindultunk a Kossuth tér felé. Lényegében semmit nem láttam, csak a körülöttem lévő embereket. Aztán, amikor a városháza – akkor tanácsháza – elé értünk, valaki elkiáltotta magát, hogy integetés, és mi lóbáltuk a kezünket, meg talán valami szalagot. Mivel azonban a tribün fölénk magasodott, gőzöm sincs, hogy kik álltak rajta, és vajon visszaintegettek-e. Mi mindenesetre röhögtünk egymáson, hogy ki milyen bénán integetett.
Azt hiszem, már akkor se nagyon érdekelt senkit, hogy ez a munkásmozgalom nemzetközi ünnepe. Ha nem kellett kötelezően kivonulni, akkor ez egy plusz szabadnap volt. Ráadásul az esték mindig magukban hordozták a könnyed szórakozás ígéretét. A Magyar Televízió ugyanis minden évben a Felvonulók kérték című népfrontos kívánságműsorral kedveskedett a nézőinek (szerkesztő Búzáné Fábry Éva). Mivel a kívánók is úgy voltak összeválogatva, mint egy Ipsos minta, a kívánságaik pontosan lefedték az egyetlen hazai televízió műsorpalettáját. Szóval végül mindig olyan volt, mint a szilveszteri műsor: rosszabb, mint a tavalyi.
(Az első és a harmadik, valamint a címlap fotó Péter Ferenc családi arhívumából, a második Kósa Károly honlapjáról származik. A negyedik képet Kiss György Szolnok a múltban csoportban tette közzé.)
