Elmúlnak az ünnepek, maradnak az elszáradt koszorúk. A hivatalosságoknak addig fontos az emlékezés, amíg a média érdeklődésének kereszttüzében, komoly arccal fejet hajthatnak a közpénzből vett koszorúk mögött. Aztán elfelejtik, mint a választási ígéreteiket. És a városukat se nagyon járják. Különben hogyan fordulhatna elő, hogy az augusztus 20-ai szolnoki koszorúk az esemény után 103 nappal is ott rohadnak az emlékhelyen?

Amennyiben tapasztalati alapon a Tiszai hajósok tere Szapáry utca felőli végéből indulunk ki, akkor azt kell állítanunk, hogy Szolnokon nemhogy szabad, de kötelező is a járdán, a gyalogosoknak fenntartott helyeken parkolni. Nemcsak hétvégeken és ünnepnapokon, de bármikor. Azóta, hogy a tér felújítása elkészült, azaz bő évtizede. Rendőri, közterület-felügyelői támogatással, belenyugvással, vaksággal vagy gyávasággal. Mert mi, akik ezt nem értjük, ilyen alternatívák közül választhatunk, ha feltesszük a kérdést: de miért?

Nem szeretném tudni, hogy milyen előzmények után került egy tucat férfinadrág a Mátyás király úti házsor előtti egyik fára. Mivel még nincsenek levelek, a gatyák jól láthatóan lógnak és lengedeznek több emelet magasságban. Nem tudom, kié voltak a gatyák. Azt se, kié a fa. Így tippem sincs, meddig tartoznak össze. Ha sokáig, akkor faraghatunk erényt belőle, és hirdessük, Szolnoknak gatyafája is van! Ami felhívja a figyelmet a családon belüli konfliktusok veszélyeire?

Akár szép látvány is lehetne a megáradt, de még gátak között hömpölygő Tisza, ha közben a folyónak nem kellene a saját árterét takarítania, és az összegyűjtött emberi hulladékot szállítania. Látványosan teszi. De előbb-utóbb majd mindent lerak. Mások szemetét nálunk, a mi szemetünket máshol. Szemetes Tisza lett a szőkéből. Lett és marad? Amit estig kiszednek, beöntik reggelig. Mi a Tisza partján élők. Mert nincs ő Tiszájuk meg mi Tiszánk, csak közös folyó. Közös szeméttel vagy közös szőkeséggel.