Még emlékszem a nyolcvanas évek közepén azokra a vasárnap délutánokra, amikor a Petőfi Rádió sorolta a hétvégi eredményeket, és ilyenkor a Szolnoki Cukorgyár focicsapatáról is említést tettek. Ez akkoriban volt, amikor a cégek közjólétébe - a profit maximalizálás helyett - még belefért egy pálya építése, majd a csapattal együtt a fenntartása. Az én gyerekeim majd a pályák helyén létrejött kaszálókról mesélhetnek.

Mit lehet erre mondani? Egyáltalán érdemes bármit szóvá tenni? Nincs két hónapja, hogy az Ady új aszfaltozása és festése elkészült, és október végén már két helyen kellett felbontani az utat. A múlt héten még leütöttem a magas, de a közösnek nagyon drága labdát. Ma már egyszerűen képtelen vagyok verbálisan fokozni az elkeseredettségemet. Miért kell ennek így történnie Szolnokon?

Elmúlnak az ünnepek, maradnak az elszáradt koszorúk. A hivatalosságoknak addig fontos az emlékezés, amíg a média érdeklődésének kereszttüzében, komoly arccal fejet hajthatnak a közpénzből vett koszorúk mögött. Aztán elfelejtik, mint a választási ígéreteiket. És a városukat se nagyon járják. Különben hogyan fordulhatna elő, hogy az augusztus 20-ai szolnoki koszorúk az esemény után 103 nappal is ott rohadnak az emlékhelyen?

Van ezen a képen valami zavaró. A fotó a Sólyom utcában készült. Tavaly tavasszal hetekig virított ugyanez a jel egy választási plakáton a Pólya Tibor utcában. Kíváncsi vagyok, itt meddig maradhat a falon. Nekem már az egy nap is sok!