Szerintem, ha egy országban akár csak Karácsonykor is, de éhező gyerekek vannak, akkor ott nagyon nagy a baj. Meglátásom szerint, ha egy megyében, egy életen át tisztességesen dolgozó nyugdíjasoknak vagy nagycsaládosoknak téli tüzelővel kell segíteni, akkor ott valami nagyon nem stimmel. Szerény, nyomott véleményem szerint abban a városban, ahol egy állatmenhely csak akkor maradhat életben, ha időről-időre valamiféle jótékonysági akcióval kisegítik a polgárok, akkor ott rendszerszintű a hiba. Görcsölhetnék még azon, hogy miként mondjam el, hogy az egykori rendvédelmi dolgozók árván maradt gyerekeinek adventi megsegítése épp oly gáz, mint az élő rendvédelmisek fizetése, miként az is, hogy a covid miatt magukra maradt gyerekeknek nem lehet gyűjtés nélkül is legalább a korábbi életszínvonalukat és tervezett életútjukat biztosítani.
Valószínűleg azért, mert egy érzéketlen alak vagyok, aki nem érzi át az adakozók, a gyűjtők emelkedett szándékát, hiába mutogatják azt a közösségi oldalakon, a televízióban és mindenütt, ahol egynél több embernek lehet büszkélkedni a jósággal. Az országot, megyét és várost jobbító politikusok adventi időszakban felpörgő adakozókedvétől pedig egyenesen rosszul vagyok, még akkor is, ha több havi legális jövedelmüknek megfelelő összegben vesznek kávéfőzőt bölcsődéknek, adnak szépen becsomagolt dobozokat párttársuk ötletére, ajándékoznak ingyen vurstli belépőket, és a Facebook profiljuk alapján a közért végzett tevékenységük már csak a jótékonykodásban merül ki. Igen, nem látom ezekben a jó példát, az őszinte segíteni akarást, csak a politikai reklámot.
Meg az alkalmatlanságot, ami egy hatalmas tévedéssel párosul. A politikusoknak ugyanis nem az lenne a dolguk, hogy nyilvánosan alamizsnát gyűjtögessenek és dobjanak a rászorulóknak, hanem munkájukkal igyekezzenek megszűntetni a rászorultság okait. Ha már advent: nekik nem halat kellene osztogatniuk, hanem hálót adni és halászni tanítani. Mert persze tudom, hogy soha nem élhetünk olyan tökéletes világban, ahol nincsenek rászorulók, de legalább törekedni kellene rá. Miként arra is, hogy a múltunk értékeit közadakozás nélkül is meg lehessen menteni, sporteszköz, mentő, orvosi műszer akkor is jusson, ahová kell, ha egyetlen jómódú sem nyúl a zsebébe és egyetlen politikus sem akar nyilvánosan jófejeskedni, miközben része vagy okozója a hibás működésnek. De hát nemcsak érzéketlen, de naiv idealista is vagyok.
Aki nem tud osztozni mások örömében akkor sem, amikor azt látja, hogy az ország hirtelen lett leggazdagabb embere micsoda felajánlásokat tesz, milyen jótékony így az ünnepek közeledtével. Mert nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ha ő és ugyancsak az utóbbi években dúsgazdaggá lett kollégái nem kerültek volna közel a mi mézes bödönünkhöz, akkor talán nem kellene a közösből vett milliárdokból morzsákat szórniuk. Mert az ebül szerzett milliárdok nem Gucci táskákra, jachtokra és egyéb magánhülyeségekre mentek volna el, hanem a köz javára is hasznosulhattak volna, mint ígérték és ígérik nekünk állandóan. És amiatt se tudok a mostani milliárdosok nagy szívének örülni, ha az örülni tudók azzal kontráznak, hogy az előzők sem voltak különbek. Mi engedtük be a kufárokat a templomainkba. És hagyjuk, hogy bekössék a szemünket.
Jónak lenni természetesen tényleg jó. Jótékonykodni, adakozni valóban felemelő, fontos, nélkülözhetetlen, és eszembe nem jutna – főleg manapság – bárkit is lebeszélni róla. De maradjon ez titokban. Mert akkor legalább nem kiáltjuk világgá, hogy évtizedek óta mennyi mindent nem tudunk megoldani. Igen, mi. Mert az országot nem ők működtetik, hanem mi, mindannyian, akár a passzivitással, akár a négyévenkénti szavazással, akár a civil vagy a vállalható politikai aktivizmussal. Azaz a mi közös szégyenünk, hogy Magyarországon még ma is lehetnek olyan gyerekek, akiknek csak akkor van karácsony, ha összedobjuk, öregek, akiknél akkor lesz meleg, ha közösen vesszük meg a tüzelőt… és nem sorolom. Mert legyünk nagyon jók, csak közben akarjunk jobbítók is lenni.
