– A nagyvárosokban élő fiataloknak életkor és tartalom specifikus szolgáltatást, a mindennapi életük szervezéséhez segítséget nyújtó irodák működtetése nyugat-európai modell volt. Ez tetszett meg egy minisztériumi tisztviselőnek, és pályázatot hirdettek ilyenek létrehozására Budapesten és a megyeszékhelyeken. A városi tanács akkori illetékeseinek is tetszett az ötletet, de mivel nem lehetett tudni, hogy mi lesz belőle, jobbnak látták, ha nem önálló intézményt hoznak létre, hanem kiadják egy civil szervezetnek. Így jött létre a mi egyesületünk, amelyik pályázott azzal, hogy a város majd helyet biztosít az irodának.
– Akkoriban nem voltak mindennaposak a civil egyesületek.
– Látszólag. Amikor elkezdtük szervezni a miénket, kiderült, hogy rengeteg egyesület létezik az országban, kezdve a galambászoktól az önkéntes tűzoltókig. Persze a mi profilunk nem illett ebbe a sorba, de 1988-ban már annyira ropogott a rendszer, hogy simán létrejöhettünk, és megnyílhatott az iroda.
– Hogyan lettél a vezetője, egyben sok szolnoki fiatal ismerőse?
– Történelem-könyvtár szakon végeztem, és a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ szakkönyvtárban, a mai Aba-Novák Kulturális Központ földszintjén kezdtem dolgozni. A ház aulája akkoriban azonban nemcsak szervezett programok helyszíne volt, mivel a fiatalok szerettek ott találkozni, összejönni. Nem csináltak semmi különöset, de a ház nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni. Én meg elkezdtem velük beszélgetni, amiből kinőtt egy klub, ahová rendszeresen hívtunk vendégeket. Olyan szakembereket, akik valamilyen módon a fiatalokkal foglalkoztak, nekik próbáltak segíteni. Az iroda alapításához szükséges egyesület is belőlük alakult, és így kerültem az iroda élére.
– Mik volt az első sikerek?
– Már maga az is, hogy elkezdhettünk működni, és megtaláltak bennünket a fiatalok. Aztán az elinduló programok, például a mai napig működő filmklub. Az első vetítéseket még az irodában rendeztük, olykor harmincan szorongtunk a tévé előtt, de olyan filmeket néztünk, ami akkor kuriózumnak számított. Aztán jöttek a táborok, ahol meg olyan kapcsolatok szövődtek, amelyek közül némelyik a mai napig él. Az meg persze csak érdekesség, hogy a városban talán nekünk volt először fénymásolónk, aminek csodájára jártak.
– Sokszor költöztetek. Miért?
– A Petőfi útról, a 633-as alól azért kellett eljönnünk, mert kellett a hely az iskolának. A Dózsa György utca sarkáról azért költöztünk, mert a gyógyszertár többet tudott kínálni a helyért, mint mi. A Varga mögötti házban viszonylag sokáig voltunk, de az egy rettentően lepusztult épület volt. A Szapáry utcába, az OTP mellett ideális helyünk volt, ahol maradhattunk is volna, ha nem neszeljük meg, hogy az egykori szakszervezeti művelődési házba bérlőt keresnek. Úgy gondoltuk, itt sokkal több mindent csinálhatunk, nemcsak szolgáltató iroda, de valódi ifjúsági ház is lehetünk, és mivel ezt a város is támogatta, újra költöztünk.
– Ezek szerint városi intézmény vagytok?
– Van egy rendszeresen megújított szerződésünk, amiben rögzítjük, hogy mit vállalunk, és mennyi támogatást kapunk. Emellett próbáljuk a házat hasznosítani, de szigorúan csak úgy, hogy a fő tevékenységünket ez ne zavarja. És persze mindenre pályázunk, ami csak egy kicsit is illik a profilunkba.
– Sok fiatallal találkoztál ebben a két évtizedben. Sokat változtak?
– Sokfélék lettek. Egyre nehezebb nyomon követni őket. Életútjuk, egzisztenciális helyzetük, érdeklődésük miatt is rendkívül differenciáltak. Ezért sem könnyű programokat szervezni.
– 22 éve után egykori „ügyfelek? gyerekei is felbukkanhatnak?
– Nem is egy. Van olyan fiú, akinek az apukája annak idején nagyon sokat járt hozzánk.
– Hozzád. Nekem úgy tűnik, ez az Ifjúsági Iroda te vagy.
– Látszólag, mert én ülök itt. De nem. Én úgy fogom fel, hogy az egyesületünk egy szellemi műhely, egy biztos háttér, aminek a szolgáltatásait az irodában lehet elérni. Szerintem azért működhetünk a mai napig, mert az egyesületi tagok által biztosított sokszínűség jelenik meg az irodában. Ez egy közösségi dolog, és ezért van jövője is.
