A kiállított vízkék Skoda 100-ast 1975-ben adták át a Merkúr csepeli telepén. Igazi érdekessége azonban nemcsak a hátul elhelyezkedő motorja, hanem tulajdonosa is, aki 2010-ig napi használatban tartotta a csehszlovák ipar e remekét. Az eredetileg ZC-s rendszámmal forgalomba helyezett autón minden eredeti, még a jellegzetes festés is, sőt nemcsak pontos szervizkönyv, de tankolási napló is tartozik hozzá. Annak idején kifutó modellként fizetett rá elő az akkor 20 éves tulajdonosa – természetesen a megrendelő és a számla is megvan -, aki szemmel láthatóan nagy becsben tartja a 41 éves jószágot.
Hát igen, eljött az az idő is, amikor a „Kárpátok géniuszának autója” is szép emlékké, veterántalálkozók megcsodálható járgányává vált. Ezt az 1300-as fehér Dacia-t 1980-ban vette át első tulajdonosa – ha jól emlékszem, várni már akkor se nagyon kellett a román ipar remekére -, és mint látható, az utódok a korábbi rendszámokat is megőrizték a szépen felújított autóhoz. Talán kevesen tudják, hogy a Renault 12-esből lett szocialista autó nemcsak a legkényelmesebb, de a legnagyobb ablakfelületű is volt a szocialista táborba. Az más kérdés, hogy milyen minőségben készült.
Akinek volt kispolákja, az soha nem felejti sem a hangját, sem a méreteit. A mai autók láttán elfog a félelem, hogy miként mertünk az egérkamionnal kimenni az utcára. A találkozón kiállított, szintén a nyolcvanas évek végéről származó példányt legkisebbként a legnagyobb, amerikai testvér mellett helyezték el. A fehér törpe hátulja – a motortér – nem véletlenül volt félig nyitva. Ahhoz ugyanis, hogy jól húzzon a 26 lóerős, olasz licenc alapján gyártott lengyel léghűtéses motor, melegebb napokon így kellett rásegíteni. Ami egyébként kifejezetten vagány közlekedési módnak számított.
Szolnok egyik büszkesége, szerintem, a közösség által is védendő ipartörténeti emléke lehetne ez a tényleg minden ízében eredetinek tűnő Zaporozsec. A szovjet népautónak, kisautónak szánt kétajtósról rengeteg legenda kering, például, hogy a T34-es indítómotorja csörömpölt a farában. Ez természetesen nem igaz, viszont az olajkályha elvén működő fűtés igen. Azért érdemes ezen az Ukrajnában gyártott négykerekűn észrevenni a hetvenes évek igyekezetét: külön helyzetjelző, funkció nélküli krómdíszítés az orron. Számomra a hangjánál csak a szaga maradt emlékezetesebb.
A szocialista, szakosított autóipar nemcsak szürke tömegtermelésre volt képes. Szinte minden országnak volt alacsony sorozatszámú, különleges személyautója. Ebben talán a csehek jártak az élen, akik a Favorit újbóli megjelenéséig minden Skodának elkészítették a sportosabb változatát. A hatvanas években sportolók és híres színészek kiváltsága volt a nyithatóvá alakítható Felicia (a kép jobb oldalán), míg a hetvenes évektől már csak türelem kellett a 110-es Rapid (bal oldalon) kivárásához. Őszintén megmondom, ezeket az autók már a szocializmus éveiben gyönyörnek láttam.
Néhány márka fájdalmasan hiányzott az idei találkozóról. A kelet-európai autóipar jelképének számító Trabantot például csak ez a szépséges, 55 esztendős 501-es képviselte. Mosolygós orrával, rém egyszerű belsejével és felépítésével, kihagyhatatlan élmény. Abból az időből, amikor a régi szakikat talán még az NDK-ban sem nyugdíjazták, és a tervgazdálkodással szembe mehetett a szépérzék. Hiszen mi mással lehetne magyarázni, hogy a hatvanas évek végéig simán gyártottak kétszínűre fényezett személygépkocsikat.
Volga nélkül nincs is igazi veterános találkozó ma Magyarországon. A most kiállított „cápafogú” M21-est 1960-ban gyártották. Milyen jó lenne tudni, hogy Magyarországra érkezése után melyik szervezet vagy céget szolgálat először és másodszor. Mert ugye a hatvanas években ilyen különleges járművet magánszemély nem nagyon vásárolhatott. Így érdekes lenne az is, miként lett az állami Volgából magán Volga, és hogy vészelte át az elmúlt bő fél évszázadot. Például a kilencvenes évek elejét, amikor a kivonuló szovjetek minden mozdítható Volgát hajlandóak voltak felvásárolni és kivinni az országból.
A szocialista autóipar nemcsak személyautókat állított elő, sőt a béketáborban talán nagyobb jelentőséget kaptak a haszonjárművek. A Tudorokról, Arokról, Latviákról, Nysakról, Skodákról, Izsekről és Gazokról könnyen megfeledkezünk. Pedig néhányat érdemes lenne ugyanilyen szép állapotban megőrizni, mint a Szolnok útjain gyakran feltűnő lengyel Zukot.
Elfogódottságom ebből a képösszeállításból egyértelműen kiderül. Bevallom, A szocialista autóipar címmel írtam húsz éve a szakdolgozatom. Így hát ezzel a gyönyörű Moszkvics hátsóval köszönöm meg a VIII. Közép-Tiszavidéki Veterán Jármű Találkozó és Túra szervezőinek, meg résztvevőinek, hogy idén sem maradt ki ez a nosztalgikus élmény.
