A koronavírus járvány miatti kényszerű bezárások után több múzeum és kiállítóhely is az ablakain keresztül próbál kapcsolatban maradni a látogatóival és rajongóival. Képzőművészeti tárlatok, helytörténeti érdekességek, népművészeti tárgyak kerültek egy sor intézménynek azokba az ablakaiba, amelyek az utcára nyílnak, így a közterekről is könnyen elérhetőek. Azaz tárlók, kiállítási, kvázi kulturális kirakatok lettek a különböző méretű ablakokból. Immár Szolnokon is, hiszen a RepTár hangárjának az Indóház utcára néző, földig érő ablakaiban – amelyeken keresztül eddig a benti gépek és tárgyak után ácsingózhattunk – megnyílt az első ilyen kiállítás, amely a lengyel-magyar kapcsolatoknak egy általam alig ismert momentumát elevenítik fel.
Két évvel ezelőtt emlékeztünk az első világháború befejezésének századik évfordulójára, idén pedig a Versailles-i békerendszer centenáriumára. Ám arról alig esett és esik szó, hogy az öldöklés 1918-ban Kelet-Európában nem ért véget, és nemcsak nálunk zajlott egy különös háború a Tanácsköztársaság idején, majd egészen 1920 tavaszáig, a román megszállás megszűnéséig, hanem a Kárpátokon túl is. Az első világháború végén ismét függetlenné vált Lengyelország keleti határait ugyanis a győztesek nem jelölték ki, sőt magára is hagyták ezt a vidéket. Így a második Lengyel Köztársaságnak a függetlenné váló Ukrajnával és a polgárháborús Szovjetunióval is meg kellett vívnia a saját harcait területének pontos kijelölése érdekében. Mindennek pedig az lett a következménye, hogy Lengyelország szélein még jó két és fél évvel az első világháború hivatalos befejezése után is ropogtak a fegyverek.
És itt jön a képbe Magyarország, Szolnok és a RepTár ablakaiban látható kiállítás. Merthogy 1920 nyarán Magyarország életmentő segítséget nyújtott Lengyelországnak azáltal, hogy több tízmillió lőszert szállított a még hadban álló „barátnak”. Miként az Indóház utcában látható kiállításból kisilabizálható, a lőszerek többségét a csepeli Weiss Manfréd Művek állította elő. Ám ennél meglepőbb számomra, hogy a lengyelek sikeréhez hozzájáruló segítség nem a legrövidebb útvonalon, hanem Románián keresztül ért célba. Merthogy az ugyancsak frissen alakult Csehszlovákia – ahová a mai Kárpátalja is tartozott akkor – inkább a szovjetek által kikényszerített semlegességet választotta. Így csak kerülővel lehetett Magyarországról Lengyelországba lőszert szállítani.
Az eredetileg lengyel szövegekből álló tablókiállítás jól érzékelteti, hogy ez a bizonyos, 1921-ig tartó háború, illetve a magyar segítség mély nyomokat hagyott a lengyelekben. Talán ennek is köszönhető, hogy a tablók összeállítói nem feledkeztek meg a lengyel-magyar barátság, segítség két másik, XX. századi eseményéről sem. Lengyelország 1939-es német-szovjet lerohanása után Magyarország megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt, sőt nem is zárta le az ország német megszállásáig. Ez pedig azt jelentette, hogy több százezer lengyel menekülhetett hozzánk a nácik és a kommunisták elől. Alig egy évtizeddel a második világháború után pedig a lengyelek voltak a magyarok segítségére, hiszen 1956. október 23-a után azonnal vért gyűjtöttek, ami két nappal később meg is érkezett a harcoktól dúlt Budapestre.
Egy percig nem állítanám, hogy ez egy jó kiállítás. Azt viszont igen, hogy fontos, és számomra nagyon szimpatikus, ahogy a RepTár felvállalja a lengyel-magyar barátság ápolását. Kényszer hozta ezt a tárlatot, így talán felesleges számon kérni a szolnoki vonatkozások hiányát, inkább maradjunk annyiban: érdekes lenne egyszer megtudni, a lengyelek 1939-es segítéséhez Szolnok hogyan viszonyult.
Ugyanakkor nem lehet szemet hunyni afelett, hogy a lengyel tablók fölé kihelyezett fordításokra rá fért volna egy szerkesztő és egy korrektor. Mert akkor nem silabizálni, kibogarászni kellene, hogy miről is szól egy-egy tabló, hanem csak befogadni.
