Érdekelhetett egy balassagyarmati bakát az első világháború negyedik évében, hogy Szolnokon Művésztelep működött? Foglalkozott azzal, hogy a telep parkjában, ott állt Ligeti Miklós híres Anonymus-szobrának nagymintája? Nem hiszem. Csak üzenni akart haza, mielőtt a frontra vitték.
Idén lesz száz éve, hogy az első világháború befejeződött. Így jó ideje semmi esélyünk olyan valakivel beszélni, akinek személyes élményei lehettek a harcokról, a hátországról, a korabeli Szolnokról. Ha mégis szeretnénk megtudni valamit a később írt történelemkönyvekből kimaradó, akkori hétköznapi emberek mindennapjairól, akkor személyes üzeneteket kell keresnünk. Például azokon a Szolnokról feladott képeslapokon, amelyeket azokban az egyre véresebb és értelmetlenebb években tömegesen küldtek a városból, a szétesés szélén álló Monarchia településeire. Már sokszor utaltam rá, hogy ha Szolnok első világháborús történetét egyszer valóban szeretnénk bemutatni, akkor abban ezeknek, a fontos vasúti csomópontról küldött lapoknak nagyon nagy teret kellene szentelni. Az elszakadás kínja, a szerettek hiánya, a bizonytalan jövőtől való félelem, azaz a háború legemberibb pillanatai olvashatók ezeken a levelezőlapokon.
Horváth Anikó, Balassagyarmaton élő úrleány is kapott egy ilyen lapot 1917. február 1-jén az akkor még Magyarországhoz tartozó Losoncon keresztül, Szolnokról. Mégpedig egy olyan kétnapos bakától, aki nagyon szerethette őt – és talán viszont -, ezért rettenetesen hiányzott neki. Máskülönben merte volna egy férfi nyílt, bárki által elolvasható lapon megvallani, hogy mennyire szenved, és „ott sírok, ahol senki sem lát”. (Hol volt még ekkor Szenes Andor slágere!) És mennyire fáj neki, hogy két nappal később – 1917. február 2-án, csütörtökön – indul „szegény hazánktól is nagyon messze”. Hogy pontosan hová vitték a Nógrád megyei bakát, és vajon viszont láthatta-e Horváth Anikót, a Szolnoki Művésztelepet ábrázoló, budapesti kiadású lapról természetesen nem derül ki.
Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy sem az ismeretlen bakát, sem Horváth Anikót nem érdekelte, hogy akkor már éppen tizenöt éve működött Szolnokon, a Zagyva-partján Művésztelep. Ahol abban az évben még állt Ligeti Miklós, a városligeti Vajdahunyad-várban ma is látható Anonymus-szobrának úgynevezett nagymintája. Amit a szobrász Szolnokon készített, és egészen 1919-ig, születési helyének közelében állhatott, mígnem a magyar Vörös Hadsereg és a királyi román csapatok összecsapásakor visszavonhatatlanul elpusztult. Emlékét leginkább az ehhez hasonló színezett képeslapok őrzik, nem egy esetben éppen azoknak a bakáknak köszönhetően, akik talán utolsó pénzüket adták, hogy a 10 filléres bélyeg és 10 filléres lap megvásárlásával üzenni tudjanak haza.
Annak se látom sok esélyét, hogy a szolnoki állomás és környékén az üres vagonokra vagy a szabad vasúti pályára várakozó bakáknak megengedték volna a turistáskodást vagy a csavargást a városban. Így nem hinném azt sem, hogy ennek a lapnak az írója eljutott a szolnoki vár hamisított tornyához. Nem valószínű tehát, hogy felmászott az akkor alig pár éves torony tetőteraszára, és onnan figyelte a fagyos Zagyvát, vagy az ezen a képeslapon is kibukkanó tabáni házakat. Legyünk reálisak: szegény bakát egy pohár borra se hívták meg a Művésztelep lakói a torony aljában berendezett pincéjükben.
Csak nekünk érdekes, hogy a Művésztelep műterem házai szerencsére ma is majdnem ugyanúgy néznek ki, mint bő száz esztendővel ezelőtt. E képeslap jobb oldalán például az a tömb látható, aminek szélső „lakásában” ma a Művésztelep kiállítóterme található. Miként az Anonymus-szobor és a művár között látható emeletes ház is csak nekünk fontos, hiszen tudjuk, hogy a jelenlegi Varga Katalin gimnázium bírósággal párhuzamos szárnyának udvari homlokzatát látjuk. Igaz, e lap születésekor és feladásakor még nem iskola, főleg nem leánygimnázium működött benne, hanem földszintjén a Magyar Királyi Posta szolnoki kirendeltsége, emeletein pedig bérlakások kaptak helyet benne.
