Talán egy színész, talán egy színpadi szerző, vagy egy korabeli szolnoki színházrajongó áll Szigeti Henrik felvételén a város első kőszínháza előtt, valamikor a múlt század tízes éveinek első felében. A képet nézve a korabeli Városház utca környékét is elképzelhetjük.
Sok mindent tudhatunk az első szolnoki színház felépítésének előzményeiről és körülményeiről. Több helyen olvashatjuk, hogy az első feljegyzett színi előadást 1822-ben tartották a városban, igaz akkoriban és még bő fél évszázadon keresztül a szolnoki fogadók adtak helyet a csepűrágóknak. Aztán 1876-ban, abban az évben, amikor Szolnok megyeszékhely lett, nem messze a mai színháztól, egy tágas, nagyobb tömeg befogadására is alkalmas fa játszóhely épült. És nem csodálkozhatunk azon, hogy a város aranykorában, amikor sorra épültek a ma is látható paloták, fejlődött az ipar, a kereskedelem, a polgári élet, szép lassan kevésnek bizonyult az a fa építmény. A XX. század elején pedig – ma úgy mondanánk – alulról jövő társadalmi kezdeményezés indult egy kőszínház felépítésére, amit talán az is motivált, hogy a környék megyeszékhelyeinek többsége már rendelkezett ilyennel.
Így jutottunk el 1912. április 20-ig, amikor Szép Ernő erre a célra írt prológusával megnyílt a városi színház, ami társulat nélküli befogadó teátrumként kezdte meg működését.
Nézzünk körül 1912 tavaszán a Városháza utca környékén. A város főtere már Kossuth tér, ahol áll a Pénzügyi palota, a Népbank, a Steiner-féle ház és természetesen a mai városháza is. A városháza földszintjén üzletek, amelyek mellett elhaladva indulhatunk el a Tisza-part felé, az egy-két éve még csirkepiacnak nevezett helyhez. Utunk földszintes, alföldi házak mellett vezet, amelyek mögött azonban már ott magasodik a fiúgimnázium épülete, teteje fölött pedig a reformátusok alig két évtizede emelt temploma kandikál.
A piac helyén már ott áll a Spigel Ferenc tervezte és Englert Károly által felépített szecessziós színház, két oldalszárnyának tetején négy buzogánnyal. A színház főbejáratához kocsifelhajtó vezet, fölötte félköríves kiugró tető, hogy esőben és hóban is kényelmesen szállhasson ki az úri közönség a konflisokból. Sőt, már utcai lámpa is világít az épület előtt.
A színháztól jobbra, a Tisza felé még elvadult a környék, az épület mögött hatalmas üres placc, utána a búzapiac, amit egyik oldalról az új Tisza-híd, másik irányból pedig a lassan kinőtt megyeháza fog közre. Nem messze tőlünk pedig még működik a Scheftsik-család gőzmalma.
Ott áll az az öltönyös, kalapos, bajszos fiatalember a színház főbejárattól balra. Hóna alatt, mintha valami mappát szorongatna. Talán a következő előadások plakátjai. És meg sem fordul a fejében, hogy ez a szolnokiak összefogásával megvalósult, a maga idejében tetszetős színházépület még a tízedik születésnapját sem érheti majd meg, hiszen 1919-ben lényegében áldozatául esik a városért vívott harcoknak.
