Szeretem, amikor pozitív értelemben okoznak meglepetést. Márpedig az egri Dobó István Vármúzeum által palócföldi ácsolt és festett ládákból összeállított, Szolnokon vendégeskedő kiállítás kapcsán ez történt. Szerény fantáziámmal ugyanis el nem tudtam képzelni – ami persze kíváncsivá tett -, hogy milyen tárlatot lehet kihozni ebből a külső szemlélő számára elsőre nem túl izgalmas, érdekesnek pedig csak fenntartásokkal gondolható témából. Jelentem: rendkívül gazdagot, elképesztően tartalmasat és végtelenül szórakoztatót és elgondolkodtatót. Egy óra elteltével csak úgy tudtam elszabadulni, hogy az utolsó 15 perces kisfilmet már meg sem néztem.
A kiállítás arról a lassan ötven-hatvan éve letűnt világról szól, amikor a lányoknak még szültésüktől kezdve gyűjtötték a kelengyét, és az az esküvő után akár egy életen át kitartott abban a díszes ládában, amibe a legértékesebb darabok kerültek. Amikor ezek az ácsmesterek által összeállított, olykor a feleségeik által díszített, és a motívumokban megfejthető történeteket hordozó ládák kvázi ruhásszekrényként funkcionáltak, sőt, ha kiszolgálták az idejüket, akkor sem a tűzre kerültek, hanem előbb a konyhába, majd a kamrába, végül a padlásra. És egy-egy eredeti, szépen pingált darabért ma vagyonokat adnak az ilyesmire szakosodott gyűjtők.
Az egriek anyagában tulajdonképpen csal nyolc eredeti, régi láda van. Ám zseniálisan mutatják be, hogy ennyi tárgyra is építhető egy órás, tartalmas kiállítás. A kiválóan szerkesztett, nagyméretű tablók, mint a legjobb idegenvezető, úgy visznek végig a tárlaton. Nemcsak a ládákról, a születésükről, a használatukról és a sorsukról mesélnek, hanem a hozzájuk kapcsolódó életmódról, szokásokról, hiedelmekről, sőt gazdasági háttérről is. Ha nem tudnák például, hogy egy XVIII. századi forint hány garast és dénárt ért, akkor itt kiderül. Ha kíváncsiak, hogy honnan a mondásunk, ami a ládafiára vagy az álomszuszékra utal, akkor nézzék meg ezt a tárlatot. Ahol természetesen sok szó esik ezeknek a festett ládáknak a legfontosabb szerepléséről, a korabeli esküvőkről is. Hanganyaggal, ruhákkal, remek fotókkal és történetekkel. Egyszóval olyan kerek az egész, hogy öröm minden pillanata.
Amihez jön egy olyan plusz öröm, ami valószínűleg a látogatók többségét nem érdekli, ám nem hagyhatom szó nélkül. Mint utaltam rá, ez a kiállítás csak vendégeskedik Szolnokon, Egerben született, az ottani múzeum rakta össze. Ám végre nemcsak ott volt látható! Sorra születnek a vidéki múzeumainkban nemcsak helyben érdekes és értékes kiállítások, ám többségüket a „házi” bemutató után szétszedik, vagy raktárak mélyére küldik. Holott, mint ez az egri vendégeskedés Szolnokon is mutatja, nem ördögtől való a drága pénzen megszülető kiállítások vándoroltatása. Hiszen nem biztos, hogy az ország másik pontjára elmennénk értük, viszont ha helybe jönnek, helyben is gazdagodhatunk általuk.
(A kiállítás 2016. március 21-ig látogatható.)
