A kilenc szolnoki képből négyen csak olyan épületek láthatók, amelyeket a szocializmus idején húztak fel. Kettőn feltűnnek az „első aranykor” épületei is, de kontrasztként ott vannak a hatvanasévek lakó- és irodaházai is. Templom vagy háború előtti emlékmű nem fért a válogatásba.
Olyan jó lenne egyszer megtudni, hogy a rendszerváltás előtt monopolhelyzetben lévő képeslapkiadó vállalatnál kik és mi alapján döntöttek egy-egy anziksz megjelentetéséről, a mozaiklapok esetében pedig a válogatásról! Érdekelne, hogy volt-e bármiféle „felsőbb” utasítás a szocialista nagyvárosok ábrázolását illetően, illetve kellett-e az adott településről bárkivel egyeztetni az új helyi képeslapok tartalmáról. Simán el tudom képzelni, hogy a könnyűzenei sanzonbizottsághoz hasonlóan egy „képeslapbizottság” is létezett, miként azon se lepődnék meg, ha csupán ügybuzgó apparatcsikok alakították volna az 1950 és 1989 közötti hazai képeslaptermést. Ránézve ugyanis a Szolnokról valamikor a hatvanas évek végén, de még 1973 előtt kiadott kilenc fotós mozaikra, egyértelmű a tendenciózus válogatás. Ez egy szocialista sikereket bemutató képeslap Szolnokról.
A kilenc felvétel közül egyetlen egy olyan van, amin második világháború után emelt épület nem látható. A jobb oldali oszlop középső felvételén a mai Szapáry, akkori Ságvári körút páros oldala látszik a zsinagógáig. Ez utóbbi az egyetlen „templom” a kilenc képen, igaz, a fotózáskor már nem az eredeti funkciója szerint működött. Ennek a felvételnek egyébként még két érdekessége van. Az egyik, hogy önálló képeslapként még nem találkoztam vele, szemben a másik nyolc felvétellel. Illetve, hogy az egyetlen kép, ami megörökítette azt a háromágú lámpaoszlopot, ami Szolnok legnagyobb kereszteződését világította be úgy, hogy annak majdnem a közepén állt. Egyébként a felvétel jobb szélén haladó Skoda Octavia menetiránya árulja el, hogy ez a felvétel még jóval a kereszteződés átépítése előtt született, akkor, amikor a Beloiannisz (ma Baross) utca nyomvonala még közvetlenül az 1-es ABC előtt futott.
A kilenc kép közül négynek a fókuszában egyértelműen olyan építmény látható, amelyeket a szocializmus idején építettek Szolnokon. A bal alsó felvételen az 1963-1967 között épült MÁV Kórház tűnik fel a főbejáratával együtt. Mellette, a középső sor alsó helyén a Damjanich uszoda már azt követően, hogy a 33 méteres medencét rejtő lelátó a helyére került. Fölötte pedig a színház új homlokzata, illetve a Tisza-part látványát tönkre tevő honvédségi tízemeletest láthatjuk, ami aztán a jobb oldali oszlop legfelső képét is uralja. Első ránézésre a bal oldali oszlop középső és a jobb alsó sarokban lévő kép is ide sorolható, hiszen az előbbit a Jókai út sarkára helyezett járási tanácsi irodaház, utóbbit pedig a Kossuth téri Munkásmozgalmi emlékmű és szökőkút, illetve a „lordok háza” ural. Miközben persze az előbbin feltűnik a Kossuth utcai palotasor, utóbbin pedig a városháza, azaz a városi tanács székháza, mintegy mellékszereplőként.
Mindössze két felvétel van, amire rámondhatjuk, hogy a két világháború között emelt épületek uralják. Bár biztosak lehetünk abban, hogy a bal felső sarokban helyezett fotó nem a távolban látszó Nostra tárház, hanem a Tisza miatt kapott helyet a válogatásban. A középső oszlop felső helyére került Tisza szálló viszont saját jogon, vagyis inkább turisztikai szempontból kerülhetett ilyen kiemelt helyre, hozzátéve, hogy a fotózáskor egy alig negyvenéves épületről volt szó. Ugyanakkor nem fért be a válogatásba se a művésztelep, se a megyeháza, se a Damjanich vagy a Verseghy szobor, hogy a sokáig Szolnokot annyira meghatározó folyóparti templomokról már ne is beszéljünk.
Természetesen tudomásul kell venni, hogy mindig az rendel, aki fizet. Ebben az esetben egy propaganda vállalat volt a megrendelő, akinek a kiadványaival üzeneteket is kellett továbbítania. Szolnokról például azt, hogy egy rendkívül modern, a néhány régi épületet már meghaladó városról van szó, ahol remek kikapcsolódási lehetőségek – folyó, strand, színház – mellett kulturált közterületeken sétálhat a látogató. Ennek az anziksznak a hátuljára csak magyarul és oroszul került fel a város neve. Ha ebből indulok ki, akkor ezt a kiadványt elsősorban a béketáborból érkező turistáknak szánhatták, akiknek – valljuk be – a hetvenes évek elején volt is miért irigykedniük a „legvidámabb barakk” egyik fejlődő, szocialista nagyvárosára.
