2025.08.27. (szerda)

Kinek a győzelme?

Kinek a győzelme?

Dátum:

A 33 évet élt "szép Tisza-hidunk" a mederben feküdt, a 35 éves vasútállomásunkból torzó lett, Szolnok lakossága megtizedelődött, a házainak jelentős része elpusztult, az egyik megszálló hadsereg helyett másik érkezett. Valahogy így köszöntött Szolnokra a második világháború vége, a győzelem napja.

És nagyjából három és fél évtizede nem tudunk mit kezdeni ezzel a nappal. Pedig a rendszerváltás után kiesett a pirosbetűs ünnepek közül április 4-e – mert rájöttünk, hogy az nem is volt „felszabadulás” -, és a Szovjetunió összeomlása után május 9-e helyett 8-a lett – az időzónák okán – a második világháború európai befejezésének a történelmi dátuma nálunk is. Ám valahogy mégsem tudunk mit kezdeni ezzel a nappal. Így az a meglehetősen furcsa helyzet állt elő, hogy miközben a világnak abban a szegletében – amihez tartozásunkat az elmúlt három és fél évtizedben az ország lakosságának többsége már legalább háromszor szavazataival is kifejezte – megemlékeznek a második világháború befejezéséről, nálunk viszont az egész kezd a feledés és a hallgatás homályába veszni.

Holott van bennünk megemlékezési hajlam. Gondoljunk például arra, hogy csak Szolnokon hány, a városházáról irányított megemlékezés van egy évben, egyébként nagyon helyesen! Ám az ország és a város későbbi sorsát alapvetően befolyásoló háborúról való megemlékezés nem fér be az önmagát feláldozó katona, a második magyar hadsereg, a kommunizmus áldozatai, a holokauszt, a trianoni tragédia előtt fejet hajtó, koszorúzós, színpados „ünnepségek” közé. Úgy tűnhet, nincs mit mondanunk és nincs mire emlékeztetnünk azt a generációt, amelynek tagjai már lassan olyanokkal se beszélhetnek, akiknek személyes élményük volt a háborúról.

Pedig ez veszélyes. Mert így születnek meg a történelmi eseményeket relativizáló narratívák, az önfelmentések, az áldozathibáztatások és a bűnösök áldozattá meszelései. Így történhet meg, hogy miközben a város hivatalosan a holokausztra emlékezik, közben Szolnokon büntetlenül lehet horogkereszteket nyilvános helyekre felfesteni, amiket aztán hónapokon át semmiféle hatóság nem távolít el. És 79 évvel a második világháború európai befejezése után eljutottunk odáig is, hogy már nemcsak egy „kumma hivatalos szó” nem esik erről a napról és jelentőségéről, de már egy koszorú sem kerül az áldozatok emlékművéhez, ahol így még fájóbb Radnóti utolsó sorait idézni: „nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent…”

Az egyik nagyapám a vesztes hadsereg katonájaként 10 nappal a fegyverek európai elhallgatása előtt esett az egyik győztes hadsereg fogságába, majd 26-tól 30 éves koráig „élvezte” az időközben az egész országot átalakító szövetséges „vendégszeretetét”, miközben apám apa nélkül cseperedett, és 1948 nyarán csak nézte az idegen férfit, akire azt mondták, az édesapja. A másik nagyapán a második világháborúban az országot a vesztes oldalra kormányzó államhatalom alkalmazottjaként hónapokon keresztül menekült az ország keleti feléből a nyugatiba, nagyanyámmal és csecsemő anyámmal valószínűleg belekóstoltak Budapest ostromába, majd valahol az Őrségben, legyőzöttként köszöntött rájuk az új világ, meg a győzelem napja, amiről valószínűleg semmit sem tudtak. Bár a vesztes oldalon álltak – nem jó szántukból -, azt hiszem, a következő évtizedekben a győztesek közé számították magukat, hiszen túlélték. Az élet győzedelmeskedett a halál, a józanész az elmebaj felett, és mert egész életükben saját tapasztalatból tudták és mondogatták is, hogy a háborúnál a béke nagyságrendekkel jobb.

Én nekik hiszek. És nem a köpönyegforgató, elképesztően szűklátókörű, nem tudom, hogy buta vagy egyszerűen csak aljas politikusainknak. Aki ahelyett, hogy fejet hajtanának az áldozatok előtt, megemlékeznének az elpusztított, elődeik teremtette értékekről, és belátnák, elmondanák, világgá kürtölnék, az a nap minden ma élő európainak, így nekünk is – még akkor is, ha itt még plusz 45 évet kellett várni rá – elhozta a győzelmet. Nincs mit tenni, helyettük nekünk kell minél több fiatalnak és kevésbé fiatalnak elmondani, hogy május 8-a miért fontos, mit zárt le, és mit nyitott meg. És hangozzék bármennyire pátoszosan, részben arra is fel kell tennünk az életünket, hogy a győzelem napjáig vezető mocsok még egyszer ne szakadhasson ránk. Mert így lehet még sokáig a miénk az az 1945-ös győzelem napja.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Marad a saját levünk

Napok óta rekkenő a hőség. Közben lassan eltűnik Szolnok alól a Tisza. Máshol kincset érő ivóvizet szórunk szét. A fáink állnak vesztésre. A forróságnak jobb a PR-ja, mint a hóesésnek és a felhőszakadásnak, hisz nem követelünk azonnali megoldásokat. Tétován tűrünk és maradunk a saját levünkben.

Szolgáljanak és…

Az Ady és a Ságvári kereszteződésében, a piacnál, kedden reggel, ismét nem működnek a jelzőlámpák. Mondhatni, lassan megszokjuk, bár megérteni nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy a reggeli forgalmi káosz miért nem tűnik fel azoknak, akik az adónkból állítólag szolgálnak és védenek minket. Maguktól?

Szolgálunk vagy szívatunk?

Helyi rendőrök sorra bírságolták a Szolnok ABC és az állomás nagyparkolója közötti út bal oldalán, a valóban tilosban álló autókat az éve egyik első napján. Nem tudom, közben gondolkodtak-e azon, vajon miért van ott naponta rengeteg szabálysértő. És tesznek-e valami javaslatot?

Elfolyó lehetőség

Hamarosan megemlékezhetünk a Tisza valaha mért legnagyobb szolnoki vízállásáról - a 2000-es nagy árvízről -, az 1041 centiről, miközben a folyón jelenleg nagyjából mínusz 100 centiméter mérhető. Igaz, nem is nagyon használjuk semmire ezt a szeszélyesen ingadozó vizet.