2025.10.14. (kedd)

Kiszámítható kísértés

Kiszámítható kísértés

Dátum:

Hosszú idő óta először van ismét súgólyuk a Szigligeti Színház színpadán. Ez részben arra utal, hogy a Vidám kísértet jórészt a rengeteg szöveg pontos ismeretétől működik. Másrészt meg arra, hogy az egyetlen helyszínen játszódó komédiát a régi színházi iskolák szerint állította színpadra Kiss József.

Noel Coward Vidám kísértetének annyira jó a címe, hogy amióta meghirdették az idei évad szolnoki premierjeit, azóta gondolkodom, hol, mikor és kikkel láttam már ezt a darabot. Aztán a Gombos Judittal készített interjú okán leesett, hogy még abban a szobaszínházban néztem meg, amelyik a mai Szín-Mű-Hely emeletén, a Lilomfi étterem fölött volt. Megmondom azonban őszintén, azon az érzésen kívül, hogy annak idején jól szórakoztam, semmit sem tudok felidézni abból az 1997-es előadásból. Aminek okára csak most, az idei második bemutató után döbbentem rá: a Vidám kísértet nem egy bonyolult, mély, gondolkodásra késztető színpadi mű, hanem az angol-amerikai színházi irodalomban tucatszámra fellelhető, egyestés, szórakoztató, iparosmunka. Olyan, mint a B kategóriás amerikai filmek, amelyekre beülünk kikapcsolódni, akár még jól is szórakozunk, de aztán úgy dobja ki őket az agyunk, mint a közben ropogtatott kukorica dobozát.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne tisztességes színházi munkásként – szakemberként – üzembiztosan előadni. Ahogy történik ez Szolnokon is. Azzal együtt, hogy a szereposztást nagyjából előre meg tudtuk volna tippelni, és minden színész pontosan azt hozta a premieren, amit megszoktunk, illetve elvárunk tőle. Az egyetlen kivétel a méltatlanul keveset foglalkoztatott Sárvári Diána, aki Edith, a szolgálólány szerepében az első pillanattól kezdve remekel, ezzel pedig sejteti, hogy nem egy szimpla mellékszereplőről van szó. Ehhez minden bizonnyal kellett a rendezői szándék is, ami fokozatosan tette a Vidám kísértet kulcsfigurájává Sárvári Diána figuráját.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznek a szolnoki Vidám kísértetet, akkor az a kiszámíthatóság lenne. Oly annyira, hogy a legnagyobb meglepetést számomra a darab végén önálló életre kelt tárgyak mozgatása okozta. Amelyek amúgy szintén egy olyan díszletben vannak elhelyezve, amit egy ilyen darabhoz bárki elképzelne. És, amit az elmúlt évek szolnoki hagyományait ismerve ugyanolyan szépen készítettek el, mint a hozzá illő, nem kopott, hanem új, elegáns jelmezeket.

Lehet persze, hogy a rendező nem is akart kihozni a sodromból, és ugyanúgy nem akart katarzist okozni, mint gondolkodásra kényszeríteni. Ki akart kapcsolni, miközben tényleg tisztességes munkát követelve, becsülettel színpadra állította ezt a felejthető komédiát. Ami persze az Anconai blődlije után nem esett annyira jól, de úgy veszem, hogy az első két szolnoki bemutatóval kipipáltuk a könnyed szórakozást, és mielőtt majd az évadot valami hasonlóval zárnánk, jön három fajsúlyos produkció a nagyszínpadon, és az agyamat felszántó kisebbek a Szín-Mű-Helyben. Mert, ha így lesz, akkor ez a kiszámítható kísértés is a maga helyére kerülhet.

(A képek a Szigligeti Színház oldaláról valók)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Elragadó mozdulatok

Kevés olyan megyeszékhelye lehet az országnak, ahol rövid időn belül négy kortárs képzőművészeti kiállítás is nyílt. Félek, mégsem ez lehet az oka annak, hogy az egyébként elsőrangú Pribojszki Zsófia tárlaton vasárnap délután még teremőr sem volt az Agóra remek kiállítóterében.

Száz vasútról meséljetek!

Tudják, hogy mikor indult el a szolnoki úttörővasút? És mi okozta a vesztét? Vagy éppen mi minden működött a mai Reptár főépületében, az egykori első indóházunkban azt követően, hogy máshová került az állomás? Ha kíváncsiak, szerezzék be Szikszai Mihály megyei vasúttörténeti munkáját.

Az évad darabja(i)

Ha hirtelen kellene válaszolnom, hogy ebben az évadban, melyik volt a Szolnoki Szigligeti Színház legjobb darabja, akkor azonnal rávágnám: a La Mancha lovagja. Kis gondolkodás után lehet, hogy csak dobogós lenne Cervantes története, mert nehéz választani Radó Denise három idei rendezése közül.

Csak zsebkendővel

Vagy én lettem szentimentális, vagy Csiky Gergely darabja az, mindenesetre férfi létemre szipogtam A nagymama első felvonásának a végén. Körülnézve láthattam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Amiért elsősorban Almási Évát, és az ő szerethető nagymama figuráját kell okolnunk.