Amikor a márciusi ifjak 12 pontjuk elejére odatették a sajtó szabadságának kívánalmát, a modern, tömegeknek szóló és valódi befolyással bíró sajtó még alig létezett. A korabeli lapokat néhány százan, a jobbakat talán pár ezren olvasták. Részben, mert kevesen tudtak olvasni, magyarul olvasni, és a sajtótermékek még viszonylag drágák voltak, nem sokan engedhették meg maguknak a vásárlásuk luxusát. Ráadásul a legtöbb lap – a közlekedés és a távközlés hiánya miatt – még leginkább lokális volt, vagy iszonyatosan lassan juttatta el információit a távolabbi helyekre. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a márciusi ifjak látnokok is voltak, és az első sajtótörvényünkben testet öltő kívánságuknak igazi, foganatja majd csak évtizedekkel később kezdett lenni. Akkor, amikor a Magyarországon megjelenő, magyar nyelvű újságokat többszázezres példányszámban lehetett eladni, és olyan vidéki városokban, mint például Szolnok, olykor több lap is versengett az olvasók figyelméért.
A márciusi ifjakat abban a tekintetben is látnokoknak tekinthetjük, hogy mióta először kimondták a sajtó szabadságára és a cenzúra eltörlésére vonatkozó kívánalmukat, lényegében mindig vissza lehet rájuk hivatkozni. Mert mindig van, aki úgy érzi, korlátozzák a szabad véleménynyilvánításban. Annak ellenére, hogy a magyar történelemben viszonylag ritkán és rövid ideig tartottak azok a periódusok, amikor valódi cenzorokkal kellett előzetesen engedélyeztetni az írásokat, avagy fehér foltokkal jelentek meg az újságok, mert már csak a nyomdában tudták kicenzúrázni a cikkeket. Direkt, politikai, állami, diktatórikus cenzúra jóval kevesebbszer volt Magyarországon – és itt már a tegnapot is tekintsük múlt időnek -, mint ahányszor az öncenzúra, az egzisztenciális félelem, a politikai megfelelni akarás vagy éppen a sajtópiac gazdasági szereplői veszélybe sodorták a magyar sajtó szabadságát.
Persze a márciusi ifjak és a 12 pont első pontjának citálása közben azt a kérdést is érdemes feltenni, hogy a mai sajtó, vagy, amit ma a sajtó alatt értünk, az ugyanaz-e, aminek a szabadságát Vasvári, Irinyi, Irányi, Jókai féltett. És nemcsak azért, mert a XIX. század közepe óta már nemcsak a nyomtatott sajtó, hanem a rádió, a tévé és a netes platformok is jelentik a sajtót. Sokkal inkább azért, mert az elmúl évtizedben a sajtó alatt egyre kevésbé azt értjük, amit újságírók, az újságírás klasszikus szabályai alapján, objektivitásra, az érintettek egyenlő arányú megkérdezésére törekedve állítanak elő. Legalábbis Magyarországon. Félek, annak, amit ma sokan sajtónak akarnak idehaza nevezni, láttatni, annak nemcsak a klasszikus sajtó hívei, de talán Petőfiék se kívánnák a szabadságát.
A mai magyar sajtó legnagyobb problémája ugyanis, hogy szép lassan eltűnnek, leépülnek a valódi szerkesztőségek, ahol szakemberek állítják elő az igazi híreket, ahol valódi újságírói munka eredményeként tényfeltáró riportok, igazi kérdéseken alapuló interjúk, szakértelemmel kutatott elemzések születnek. És nem azért, mert ezeket bárki tiltaná. Hanem mert a valódi szerkesztőségek működéséhez szükséges források iszonyatosan összezsugorodtak, elfogytak, vagy nem azokhoz kerültek, kerülnek, akik a valódi híreket gyártják. Ráadásul az elmúlt évtizedben sok mindent feláldoztunk a közösségi médiumok oltárán. Részben az oda csatornázott hirdetési forintok révén, részben, mert sokak számára ezek lettek kizárólagosan az ablakok a világra.
A magyar sajtóra, a sajtószabadságra és így a magyar demokráciára a másik veszélyt a netes közösségi felületeken, a hülyeséggel versengve szaporodó, újságírói munkának látszó kinyilatkoztatások, közlemények, álhíradók jelentik. Nagymamám, szerintem, a világ legjobb kenyerét és kalácsát sütötte, amivel jól is laktunk, de soha nem nevezte volna magát péknek, és eszébe nem jutott volna a pékek munkáját elvenni, pláne, péknek kiadni magát. Igaz, nagymamám csak egy hat osztályt végzett, ám nagyon bölcs erdélyi asszony volt. És még ő is értette, hogy minden szakmának vannak szabályai. Amiket a sajtó esetében lábbal tipor az a közszereplő, választott képviselő, önkormányzati vagy állami pénzen működő cég vezetője, akik ahelyett, hogy a sajtó rendelkezésére állnának, kérdésekre mernének válaszolni, inkább közpénzen újságírósat játszanak. Azaz csak kinyilatkoztatnak, és csúsznak a Szabad Nép félórák irányába.
Megnyitható az a vita, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág vagy sem. És egyáltalán szükség van-e rá vagy sem. A magam részéről annak tartom. Ám nem öncélúan. Hanem azért, mert miként szükség van a választott törvényhozásra, a profi végrehajtásra és a független bíráskodásra, soha sem árt az objektív, a fogyasztóknak (pl. olvasóknak, nekünk, mindenkinek) felelősséggel tartozó, a hatalom által nem korlátozható ellenőrzésre. Aminek hiánya leginkább akkor tűnik fel, ha személyesen lenne rá szükségünk. Volt a magyar történelemnek olyan időszaka, amikor a sajtó szabadságát felszámolók talán túlélhették volna a börtönt, ha még létezik szabad sajtó, amelyik szabadon kérdez és tudósít. Sajnos, ritkán tanulunk a történelemből.
A magyar sajtószabadság korlátozása kicsit olyan, mint a magyar korrupció. Ha mi csináljuk, mi korlátozunk, ha a mi érdekeinket szolgálja a korlátozás, akkor nincs, nem létezik, nincs probléma. Viszont, ha más csinálja, a mi érdekeinket sérti vagy korlátozza, akkor kiabálunk. És a kettő között nincs átmenet. Hát ezért is citálhatóak újra és újra a márciusi ifjak.
