Csehov egyik legismertebb, eredetileg négy felvonásos komédiáját 1904-ben mutatták be először, ám száztíz évvel később, Szolnokon is éppen annyira szól rólunk, mint annak idején Moszkvában az ottaniakról. Annak ellenére, hogy a történet középpontjában egy vagyonát vesztett, valamikori módosabb vidéki orosz család áll. Akiknek meséje – bocsánat a profán hasonlatért – egy korabeli Szomszédok vagy Barátok közt, csak sokkal mívesebben megírva és elmondva. Az emberi gyengeségek, a múlton való merengés, a megvalósíthatatlan álmok kergetése, az egymás melletti elbeszélés és a másik meg nem hallgatása kortalan és klasszikus téma.
Valószínűleg nem véletlen, hogy a darabot rendszeresen előveszik, és szerintem nincs is olyan, minden műfajt játszó magyar színház, ahol legalább egyszer ne tűzték volna műsorra az elmúlt két évtizedben. Persze az előadások nem egyformák, ami részben adódik abból, hogy kinek a fordítását használják. Szolnokon Elbert Jánosét vették elő. Másrészt amiatt, hogy hagyományos, az ősbemutatóhoz hasonló felfogásban vagy modernebb, mai köntösben állítják színpadra. A 82 éves Szinetár Miklós rendezése szerintem az előzőhöz áll közelebb, és engem leginkább a hatvanas-hetvenes években rögzített, a televíziókban olykor felbukkanó, klasszikussá vált fővárosi előadásokra emlékeztet. Annak ellenére, hogy néhány éve Székesfehérváron egészen modern felfogásban láttam a darabot, egyáltalán nem maradt bennem hiányérzett amiatt, hogy most Szolnokon, Szinetár a fiatalkorához nyúlt vissza.
Elsősorban talán azért, mert ez a rendezés kicsit hagyományosabb színészi feladatra kényszerítette a szolnoki társulatot. Kertész Marcella hajlott hátú, meggyötört, önfeláldozó, magáért kiállni képtelen Varjája például egészen ritkán használt oldalát mutatja a színésznőnek. Aki, mint látható, nemcsak harsány énekes-táncos komika tud lenni, de ha lehetőséget kap rá, akkor szívszorító drámai alkat is. Amint Barabás Botond is újra lehetőséget kap arra, hogy ne ugribugri bohóc legyen, hanem egy eredetileg mellékszerepből, önálló történetet felépítő, az egészből ki nem lógó, mégis valahol saját előadást produkáló „főszereplő”. Mozdulatai, mimikája mind arra utalnak, Jása szolgáló figuráját nem eljátssza, hanem tényleg felépíti. Ahogy végre Dósa Mátyás sincs belekényszerítve a kedves, jóképű, fiatal fiú, kötelezően főszereplő kabátjába. Az örök egyetemista, munka nélkül maradt, nyomorát megideologizáló tanítót jelenetről jelenetre hozza létre.
A magam részéről azon már nem csodálkozom, hogy Gombos Judit, egy eredetileg ugyancsak kisebb szerepnek számító figurából parádés alakot formál. Így Sarlotta Ivanovnából lesz számomra az, aki a legtökéletesebb módon mondja ki a történet hazugságait: nem lehet senkivel értelmesen beszélgetni, és akár egy másik nyomor árán is menekülni kell a jelenlegiből. Ahogy Mészáros István állandóan lejmoló, felkapaszkodni próbáló, kicsit ütődött szomszédja is az az óramű pontosságú figura, akit Pulchertől mindig, biztosan megkapunk.
Az általam feltételezett rendezői koncepcióhoz és színészi játékhoz pontosan passzol a lassan szolnoki társulati tagnak tekinthető Horesnyi Balázs díszlete, illetve az adott korból egy pillanatig sem kiugorni akaró Balla Ildikó jelmezei. Nem mondom, hogy ez a fajta színjátszás áll hozzám a legközelebb. Azt viszont igen, hogy ha egy rendező tudatosan másfajta színházat csinál, de annak minden eleme a helyén van, azt tudom szeretni. A szolnoki Cseresznyéskerthez kicsit le kell lassulni. De megéri. Mert a maga módján elénk tartja a mai életünket is mutató tükröt, ami azért valahol mégiscsak a színház egyik küldetése. Tessék, ilyenek vagyunk. Álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk!
(A képek a Szigligeti Színház oldaláról valók.)
