A lassan nyolcvan éves, vörös emléktábla 1937 óta látható, a Szolnoki Hitelbank Rt. székházának árkádos bejárata alatt. Igaz, ennek az időnek legalább a felét az OTP egyik irodájában elfalazva töltötte. Története legalább olyan kalandos, mint a megörökített személyeké.
A Szapáry úti nagy OTP főbejárata előtti árkád alá belépve, bal oldalon találjuk azt a hatalmas, vörös mészkőből készült emléktáblát – zárókövet -, ami a banképület 1937-es átadásakor kerülhetett erre a helyre. A kövön olvasható nevek miatt az emléktábla „élete” legalább olyan kalandos, mint a felvésett négy emberé volt. Az épület, a tábla és e négy személy életpályájának kereszteződéséből kirajzolódik a magyar történelem és Szolnok elmúlt másfél évszázada, benne nem kevés tragédiával.
A Szapáry – korábban Ságvári, előtte Szapáry, még korábban Molnár – utcában álló bankpalota Szolnok második aranykorának végén épült. Huszonöt évvel azután, hogy ezen a telken, ugyancsak a Szolnoki Hitelbank Rt. felépítette első székházát, amit negyedszázad alatt kinőtt. A ma is álló épület átadásakor, az épület néhány száz méteres körzetében, több hasonló bankpalota is állt egykor, ám közülük csak ez, a legfiatalabb élte túl a XX. századot, és őrizte meg eredeti funkcióját. Igaz, az államosítás és a privatizáció után nem a korábbi pénzintézet jogutódjához került.
A tábla arra a korabeli – ma sajnos kicsúfolt – hagyományra is emlékeztet, amikor egy-egy nagyobb beruházást úgynevezett zárókővel fejeztek be. A zárókőre pedig nemcsak az évszám és a beruházó, netalán a kivitelező megnevezése került, hanem az éppen regnáló hatalom képviselőié is. Aminek főleg vidéken van jelentősége, hiszen miközben az ezen a táblán szereplő Horthy Miklósról nagyjából mindenki tudja, hogy ki volt, a helyi nobilitásokkal a többség már bajban lenne, ám legalább a nevük nem merülhet feledésbe.
Őszintén megmondom, én is csak e tábla kapcsán kezdtem keresgélni a Horthy mellett megörökített három személy élettörténetét, és olykor bizony elkerekedett a szemem. Sőt, rövid kutakodásaim alapján meg kell engednem magamnak azt a feltételezést, hogy ezt a táblát, akár már egy évvel a kihelyezése után eltakarták. Mert az nyilvánvaló, hogy 1945 után, a Horthy rendszer idején lelőtt Ságvári Endre nevét viselő utcában nem volt közszemlére tehető egy olyan tábla, ami éppen a kormányzó előtt tiszteleg. Viszont azt se felejtsük el, hogy 1938-tól, az első zsidótörvény elfogadását követően, nem biztos, hogy a kormányzó és a törvény hatálya alá eső Weiss Fülöp szerepelhetett egy táblán. Vajon letakarták?
Vajon megtagadta-e a város azt a Weiss Fülöpöt, aki 1882-ben került az 1840-ben alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bankhoz – egyébként az ország első modern értelemben vett bankjához -, ahol 1911-től vezérigazgató, tíz év múlva pedig elnök. A Szolnoki Hitelbank Rt. fölött is diszponáló pénzintézet vezetője nemcsak a honi pénzügyi élet meghatározó alakja volt, de a textilipar fejlesztésében is múlhatatlan érdemeket szerzett. Talán nem véletlen, hogy a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületének elnöke, a Gyáriparosok Országos Szövetsége vezetőségének tagja, az MNB főtanácsosa is volt egyszerre. Sőt, 1927-ben bekerül az akkor még kétkamarás magyar országgyűlés felsőházába, ahonnan az első zsidótörvény okán kényszerül távozni. Mit mondhatott Imrédy Bélának, a törvényt bevezető miniszterelnöknek, aki évtizedekkel korábban a pártfogoltja volt a PMK Bankban?
Vagy éppen Roffi Borbély Györgynek, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye akkori főispánjának, akivel nemcsak együtt avatták egy évvel korábban a Szapáry úti épületet, de 1927-ben egyszerre lettek felsőházi tagok is.
Borbély György élete persze ettől függetlenül is kalandosra sikeredett a vérzivataros XX. században. Pályája a közigazgatásban indult, ám 1901-ben országgyűlési képviselőségre váltott, és lett a század első parlamentjének legfiatalabb tagja. Egy ciklus után azonban kiesett a házból, így visszatért a megyei közigazgatáshoz, hogy aztán 1919-ig különböző tisztségeket töltsön be. Miután aktívan részt vesz a Tanácsköztársaság elleni ellenforradalomban, 1919 májusában bebörtönzik, majd román fogságba került. Így nem meglepő, hogy szabadulása után, 45 évesen, inkább visszavonult a birtokára. Onnan tért vissza 1927-ben a közéletbe, hogy először felsőházi tag legyen, majd 1932 és 1939 között a megye főispánja, azaz első embere. Nevéhez a Vöröskereszt megyei szervezése, az első világháború idején kórház illetve anya- és csecsemőotthon létrehozása fűződik. De, ha Szolnokon, a Tisza parton felnézünk a tárházra, arról is eszünkbe kellene jusson. Amihez képest már csak csemege, hogy a tiszai vízi útra ráhordó bekötő utak építésének szorgalmazóját is tisztelhetjük benne. Akinek – és ez is a mi történelmünk – szülőfalujában, Tiszaroffon felállított szobrát valószínűleg a második világháború végén, orosz katonák döntötték le, és utána hiába került a megyei múzeumba, onnan nyomtalanul eltűnt.
A három életpálya közül a legmegrázóbb számomra Alexander Imre alispáné. Elsősorban az utolsó huszonöt év miatt, amikor valószínűleg úgy kellett élnie, hogy mindazt, amit tisztességesen és becsületesen tett a megyéért és a városért, tulajdonképpen megtagadták és letagadták. Mit érezhetett, amikor a bank bejárata elé kihelyezett emléktáblát eltüntették?
Egy olyan emberről beszélünk, aki Szolnok első aranykora idején volt a gimnázium diákja, hogy aztán az ország és a város egyik legzavarosabb pillanatában álljon a megyei közigazgatás élére, mint alispán. Ezt a tisztségét lényegében a Tanácsköztársaság bukásától az ország német megszállásáig töltötte be. Közben azonban nemcsak megszilárdította majd működtette a szétzilált megyében a közigazgatást, helyreállította az élet- és vagyonbiztonságot, hanem maradandót alkotni is volt tehetsége. Minden leírás úgy emlékszik rá, mint aki múlhatatlan érdemeket szerzett az első világháború után a megrongálódott Szolnoki Művésztelep, illetve a vártemplom helyreállításában. Ahogy neki köszönhető a megyeháza mai formája, az 1932. október 30-án felszentelt evangélikus templomunk, sőt a megyei kórház 1940-es bővítése is. Hogy tevékenységét közmegelégedésre végezte, azt elsősorban nem kitüntetései, hanem a többszöri megválasztásának köszönhető, negyedszázados hivatali ideje bizonyítja. Aminek akkor szakad vége, amikor Magyarország lényegében megszűnt szuverén államként létezni.
