Általában minden Esőben van olyan írás, ami már az első átlapozásnál megragad. Nem mindig tudom, miért. Most azonban a Jónás Tamással készült interjú kapcsán azonnal beugrott, hogy számomra ő az a kortárs költő, akinek a pályáját talán az első pillanattól „ismerem”. Azt hiszem, még az első kötete sem jelent meg, amikor viszonylag nagy interjút közölt vele a kilencvenes évek népszerű és közel százezer példányos hetilapja. Akkor semmit se tudtam róla, de valahogy azt a beszélgetést el kellett olvasnom, és egyszerre így lett a nálam fiatalabb ember az „ismerősöm”. Azóta követem, mi történik vele, miket ír vagy mond. Jenei Gyula készített vele a vírushelyzet miatt egy speciális, a kérdezett miatt nekem kedves interjút.
Az irodalmi lapok közül az Esőt nemcsak azért érzem a magaménak, mert Szolnokon készül, hanem mert lapjain viszonylag nagy számban bukkannak fel ismerősök, vagy az ismerősök tollából ismerős helyek és helyzetek. Ez persze néha fáj. Mert bár már elsőre nagyon megörültem, hogy ezúttal Körmendi Lajos köpönyegéből bújhatnak elő kortársak, azért belém nyílalt: a megidézett Barbaricum szerzője már több mint másfél évtizede nincs velünk. Meg az is, hogy bár a nyolcvanas évek második felében olyan távol voltam a kortárs irodalomtól, mint az akkori középiskolások többsége, mégis természetes volt tudni, hogy a megyében létezik egy Körmendi Lajos, aki körül annyi izgalmas történik, ráadásul csupa olyasmi, amire én sokszor csak vágytam. Nagyon jó volt olvasni Lapis József tollából a Köpönyeg rovat témájául választott Barbaricum-ról szóló elemzést. Nem rossz néha más koponyáján át megérteni, mire is gondolhatott a költő. Bár ebben az esetben elvitathatatlan Körmendi zsenialitása, ami kiállta az idők próbáját. Ez a vers negyven év után is mai és megrázó.
Az Eső egy alapvetően irodalmi periodika, mégis mindig fontosak a címoldalra és a belívek közé kerülő illusztrációk. A szerkesztőbizottság tagjaként Verebes György, a Szolnoki Művésztelep vezetője válogatja őket egy-egy alkotótól. Ezúttal a budapesti Baksai Józsefre esett a választása, aki bő három évtizede észrevett, de talán mégsem a fősodorba tartozó képzőművész. Abban persze nem vagyok teljesen biztos, hogy a vagy tucatnyi lapillusztrációvá lett kép fekete-fehérben is azt adja vissza, mint színesben, de legalább felrakják az Eső olvasóinak horizontjára Baksait. Akiről, ha többet akarunk tudni, akkor sajnos a neten kell keresgélni. (Nem is értem, miért nincs minden számban legalább egy rövid méltatás az illusztrátornak választott alkotóról.)
Ebben az Esőben valahogy a próza kapott több helyet, vagy csak azok vittek el jobban? Kötter Tamás második világháborús, az oroszok elől menekülő németekről szóló novellája egészen különös fénytörése a történelemnek. A közvetlenül utána szerkesztett Majoros Sándor írás – A repeszdarab – a dél-szláv háborút idézi magyar maffia időkkel megspékelve. Amelyek után vártam egy újabb háborús, mondjuk egy Jászberényi Sándor féle, arab világot idéző novellát, de csak a magyar valóságba szakadtam, például a Budipapír és Népsport-tal saját egyetemi éveimben.
Lebuktam. Az Esőt soha sem az elejétől a végéig olvasom. Össze-vissza. Ezt a számot Halász Rita Andalúzia és Telléry Márton A nagy Navahó nemzet fiai című írásaival fejeztem be. Előbbi kapcsán azóta is azon gondolkodom, hogy ha lesz időm, rákeresek a neten, valóban létezik-e az a szobor. Az utóbbi miatt meg az jut eszembe, miként filmmel, színházzal és kiállítással is megesik, hogy utólag jön rá az ember, talán kár volt a ráfordított időért, novella is lehet ilyen. De csak azért, mert más szögből és hangulatban látjuk a világot, és mert miként mások az elmesélt történetek, sokfélék az olvasók is. És az Eső csak egy lehetőség a találkozásra, de nem biztosíték a megértésre.
