Hogy azon a szép tavaszi délutánon, a hatvanas évek közepén kirendelték az úttörőket a Kossuth térre, vagy véletlenül kerültek egy bizonyos Horváth fotográfus gépe elé, nem tudhatjuk. A képeslappá lett fotó egy példánya azonban egy szép gesztus miatt kelt útra Szolnokról.
A hatvanas évek közepén semmi meglepő nem volt abban, ha úttörő egyenruhába öltözött gyerekek járkáltak az utcákon. Az is biztos gyakran előfordult, hogy a valamilyen rendezvényre váró srácok csoportokba verődve ücsörögtek a Kossuth téren. Annak azonban már kisebb az eshetősége, hogy az egyenruhás gyerekek ne vették volna észre a város főterének közepén álló szobor talapzatára felmászó embert, aki részben őket fotózta. Avagy a fotós olyan sokáig ácsorgott a talapzaton, hogy egy idő után ügyet sem vetettek rá a járókelők.
Talán ez kellett a tökéletes, a korra jellemző beállításhoz. Aminek eredményeként a Horváth nevű fotós képéből megszülethetett egy viszonylag nagy példányszámú – ezért elég gyakran felbukkanó – szolnoki képeslap.
Nézzünk rá kívülállóként a fotóra! Modern házak, tágas zöld tér, árnyas fák, szökőkút, jól öltözött emberek és vidám kisúttörők. Minden rosszindulat nélkül: nagyjából ez az a kép, amit egy fejlődő szocialista város mutatni szeretett volna önmagáról ötven éve. Képeslap-gyűjtemények között matatva, vagy más városok múltjával foglalkozó honlapokat nézegetve tucatjával találhatunk hasonló beállításokat ebből az időből. Ami rendben is van, hiszen volt egy ilyen történelmi korszakunk.
Szolnokiként ránézve a képre mozgassuk meg egy kicsit az agyunkat! Télen és ősszel ilyen idillikus, szocialista hangulatú kép ugyanebből a szögből nem készülhetett volna. Mert ugye a 4-es út mellett álló fasor nem takarta volna ki a cukorgyári bérházat, a mellette lévő polgárházat, majd a tervező vállalat helyén álló földszintes épületeket, a kaszinót és a megyeházát, amelyek teteje itt csak kivillan a fák fölött. Ugyancsak nem lehetett volna ilyen nagy példányszámú képeslap, ha mondjuk, a másik irányba néz a lencse, hiszen még állt a Steiner-féle ház és a Népbank épületét sem fedte el az a förtelmes burkolat. Szóval máskor és másirányban nem volt ilyen propagandisztikus a tér.
Mai szemmel nézve ezt a lassan fél évszázados lapot, azért jegyezzünk fel néhány érdekességet. Nekem például újdonság, hogy a „lordok háza”, vagyis a Táncsicsi és a Szigligeti utcák közötti bérház főhomlokzata ilyen színes volt. Márpedig ez a kép nem sokkal az átadása előtt készült, hiszen a tetején és a földszintjén is láthatók még a fa korlátok, és hát a jellegzetes szobor sincs még a falán. Az 1-es számú irodaház tetején és oldalán lévő neonreklámok viszont csak a huszonöt évnél fiatalabbak számára lehetnek újdonság. A szökőkút tányérjáról és az idétlen kő virágtartókról korábban már megemlékeztem, a teret megvilágító lámpák azonban majd még megérnének egy misét. És, hogy az idillikus képről írtakat egy kicsit cáfoljam: ha jobban megnézik a lapot, a tér végén épp egy lovas kocsi próbál kikanyarodni a főútra.
A képeslap egyik oldalán látható fotó mellett számomra legalább ugyanilyen érdekes az írott hátlap is. A lapot Kertész Sándor küldte Polgár Sándor igazgató úr részére Debrecenbe, a Tóth Árpád Gimnáziumba. És mint a néhány sorból kiderül, a „szerető tanítvány” nemcsak az igazgató úrnak, de az egész tanári karnak is üdvözletét küldte a Kilián György Repülőtiszti Iskoláról. Azaz a hatvanas években még voltak olyan fiatalok, akik tudták értékelni, ha egy tanári kar munkájának köszönhetően bejutottak egy főiskolára. Ráadásul egy olyanra, amiből csak egy volt az országban, és ahová annak idején nagyon sok fiú szeretett volna bekerülni.
