Lehet-e napjaink történelméről, annak a kisemberekre vagy éppen a mellékszereplőkre gyakorolt hatásáról édes-bús, olykor megmosolyogtató filmet forgatni? Avagy nemzetek problémáiról, a személyes tragédiákról csak karót nyelve, pátoszosan, akár történelmet hamisítva kell mozit készíteni? Persze ez a kérdés fel sem vetődhet azokban a szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban, ahol a filmkészítés elsősorban üzlet, és nem az állami tehén fejése. Előbbi helyeken ugyanis abból indulnak ki, hogy mindenről lehet mozit készíteni, szabad tabukat, társadalmilag érzékeny kérdéseket feszegetni, legfeljebb, aki túllő egy határon, az kiírja magát a szakmából, miként az is, aki a forgatókönyvével, rendezésével nagyon mellé nyúl. Nekem úgy tűnik, hogy a negyedszázaddal ezelőtt bemutatott Alul semmit is rendező Peter Cattaneo-t az utóbbi lehetőségek nem fenyegetik. Vállalhatóan nyúlt a brit támaszpontokon a bevetések után a szorongásaikkal magukra maradó katonafeleségek tragédiákkal szegélyezett történetéhez. És szerintem már rég túl van a kasszasiker kérdéskörén is.
Pedig a Katonafeleségek című film története, következő jelenetei nagy biztonsággal előre kitalálhatóak az ötödik perc után. A forgatókönyvírás iskolapéldája, ahogy ebben a filmben (is) a főhős és az ellenlábasa egymásnak feszülnek, majd egymásra találnak, a végig lappangó és a film kétharmadánál bekövetkező tragédia, a rút kiskacsák átváltozás, az utolsó pillanatok feszültsége, és a boldog befejezés is. Ettől függetlenül azonban nagyjából a film harmadától szem nem marad szárazon, hiszen az egyszerű is tud szép és megható lenni. Miközben a rendezőnek esze ágában sincs rózsaszín habbal elkamuzni a dolgokat, azaz látunk brit zászlóval letakart katonakoporsót és az afganisztáni bevetés ellen tiltakozó aktivistát is. Mert a Katonafeleségek az életről szól, igaz, annak egy olyan aspektusáról, amelyről mi Magyarországon keveset tudhatunk.
Ugyanakkor van a filmnek egy számomra nagyon szimpatikus, helytől és kortól független problémafelvetése is. A zenéhez, a zenéléshez való viszony. Merthogy a kórust alapító katonafeleségek vezetői amiatt feszülnek egymásnak, hogy a szabadidejükben énekelni akarókat kottából, komolyzenei művekre kell-e megtanítani, avagy énekelhetik hallás után a kedvenc slágereiket. A zeneoktatás legfontosabb alapfelvetése. Ha nem vagy kellően képzett – magyarul nem tudsz kottát olvasni és komolyzenei műveket visszaadni -, akkor a zene nem lehet a tiéd. Vagy az nem zene, amit hallás után, a magad örömére művelsz. Szerencsére a Katonafeleségek egyértelműen leteszi a voksát amellett, hogy a zene mindenkié, művelje bármilyen módon is. Sőt még az sem kizárt, hogy olykor a legrangosabb koncerttermekben is zenélhetsz, énekelhetsz akadémia előképzettség nélkül.
De ezzel a kérdéssel egyáltalán nem kell foglalkoznia annak, aki jegyet vált például a szolnoki Tisza moziban a Katonafeleségekre. Mert az is pont elég, hogy egy remekül felépített forgatókönyvből, kiváló színészek tolmácsolásában, faksznik nélküli képi világban egy kiváló filmet láthatunk. Ráadásul olyat, ami nem csak arra a közel két órára szól, amíg a moziban vagyunk, hiszen a vége főcím után sem lehet a hatása alól szabadulni.
