Krakkó főterén, a Posztó-csarnok Mária-templomhoz legközelebb eső sarkánál egy tényleg különleges, földalatti múzeumba lehet lejutni. Mindezt azért tartom fontosnak ilyen szájbarágósan leírni, mert ez az alig hat éve megnyílt kiállítótér és kiállítás Krakkó kihagyhatatlan látványossága, de talán még kevés honfitársunk hallott róla. Pedig azoknak is érdemes megnézniük, akik mondjuk, nem rajonganak a középkori dolgokért, meg a régészeti emlékekért, de tudják értékelni a modern és kreatív múzeumokat.
Az egész lényegében a Krakkó főtere alatt talált romokról szól. Amit be lehetett volna úgy is mutatni, hogy ami értékes, elviszik egy távoli múzeumba, néhány fotót kitesznek a feltárás helyén, a többit meg simán visszatemetik és elfelejtik. Meg lehetett volna úgy is, hogy mindent kiásnak, aztán a város legszebb terén tátong egy hatalmas lyuk, amiben érthetetlen vonalakat alkotnak a romos falmaradványok, és nagyjából senkit nem érdekel, mert nem érti, mi a fenét kellene nézni.
Ehhez képest a lengyelek gondoltak egy nagyot, és a felszín alatt pár méterrel – a középkori romok szintjén – kialakítottak egy hatalmas kiállítóteret, ami az eredeti, fenti teret egyáltalán nem szűkíti vagy zavarja, viszont egy új turisztikai attrakcióval bővíti. A lenti kiállítótérben pedig megpróbálják elmesélni mindazt – kevésbé tablókon és hosszú szövegekkel -, ami a város főterének helyén a megelőző ezer évben történt. Makettek, kipróbálható eszközök, modern applikációk, filmek, mini színház és minden, ami ahhoz kell, hogy a középkori romok érdekesek, mint ne mondjak, trendik legyenek. Példaértékű. Bár vannak kétségeim afelől, hogy a hazai múzeumi szakma képes lenne-e egy ilyen kiállítást, mint egy középkori tér bemutatását elfogadni.
Nagyjából ugyanez jutott eszembe a Wawel tövében található, II. János Pál pápa egykori érseki otthonából kialakított kiállításon is. Ami nem felesleges pátosszal, túlzó alázattal mutatja be ezt a különleges embert, hanem emberi mivoltában. Hiszen Karol Wojtyla hétköznapi életet is élt. Amiről nemcsak rengeteg fotó, de meglepő tárgyak is tanúskodnak. Szerintem kevés dolog adja vissza annál pontosabban II. János Pál valódi karakterét, mint az a szoba, ahol a kajakja, kerékpárja, túrafelszerelései együtt vannak a barokkos térben a jellegzetes egyházi kincsekkel. Az egész kiállítás, az imazsámolyával és a nyitva hagyott bibliájával együtt is nem a szentről, a pápáról, az érsekről, hanem az emberről szól.
Természetesen Krakkó nem érthető meg a második világháborús német megszállás és a holokauszt nélkül. Ami számtalan helyen megérinthet bennünket a városban, de ha valamit szeretnénk kapizsgálni a felfoghatatlanból, akkor el kell menni Oskar Schindler egykori zománcáru gyárába. Amit természetesen Spielberg filmje tett világhíressé, és amit először én is emiatt akartam felkeresni. Aztán kiderült, hogy a filmben is helyszínként használt gyárban a lengyelek megpróbálnak választ adni mindarra, ami abban a rettenetes hat évben velük és Krakkóban történt.
Mindezt ráadásul egy rendkívül jó dramaturgiával felépített, a tényeket és az érzelmeket kellő arányban keverő, múzeumtechnológiailag kiválóan felépített kiállításon, ami Schindler gyárának irodaépületében kapott helyet. A boldog békeidőktől, Lengyelország lerohanásán, a nácik berendezkedésén, a zsidók és nem zsidók háborús hétköznapjain át jutunk el a gettó kialakításáig, felszámolásáig, majd a Vörös Hadsereg megérkezéséig. Elképesztő mennyiségű korabeli fotóval, dokumentummal, eredeti és másolt tárggyal. Ami egy csomó ötletes eszközzel és részvételre csábító tárggyal ösztönöz az értő befogadásra.
Persze Krakkóban még számtalan látnivaló van. Például a címlapra kirakott galéria, amit egy régi gyárépület fölé építettek a Visztula partján. Ami Szolnokról nézve első osztályúan mutatja meg Krakkó és a krakkóiak viszonyát a múlthoz és a jelenhez.
