2025.11.30. (vasárnap)

Lakásfogságban (1.)

Lakásfogságban (1.)

Dátum:

Önkéntes lakásfogságra ítélve olykor Zoránt dúdolok: "Hogy értsd, egy pohár víz mit ér/Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell". Máskor meg az Őrnagy úr jut eszembe, aki azért vágatta le és varratta fel a gombokat a bakáival, hogy ne unatkozzanak, ne gondolkodjanak. Magamnak írogatok.

Eszem ágában sincs általánosítható megállapításokat tenni, vagy a sorok között felfedezhető üzenetekkel bölcselkedni. Csak arról akarok mesélni, miként élem meg az önkéntes lakásfogságot. Tulajdonképpen magamnak akarom rögzíteni, hogy ha egyszer majd visszatér az élet a régi kerékvágásába – Fog még? Reménykedem! -, akkor majd néha felidézzem, és ha olykor rossz is lesz, emlékezzek: lehetnek az életnek „sorstalan” időszakai.

Zoránt dúdolok: „Hogy lásd, egy napod mennyit ér/Néha látnod kell/Az élet hogyan fogy el”.

Önkéntes lakásfogságra ítéltem magam, mert hiszem, hogy a kevesebb találkozás lassíthatja a vírus terjedését, ez pedig csökkentheti az ország összeomlásának az esélyét. És miközben azt gondolom magamról, hogy helyesen eljáró, öntudatos polgár vagyok, belém hasít a feleslegesség érzése. Mert bár reggel héttől ülök az íróasztalomnál, bűvölöm a gépem, szaporítom az adatforgalmakat, mégiscsak nélkülem működik az ország. A kukások, az eladók, a boltokat feltöltők, a még mindig gyártó gépsorok mellett állók, a földeken tavaszi munkát végzők, na és persze az egészségügyisek, ők igen, ők kellenek, nélkülük megállna az ország. Jobb pillanataimban azzal vigasztalódhatok, hogy ők a nélkülözhetetlen alap, én meg legfeljebb a stabil alapokra építhető léha szórakoztatás lehetek. Talán majd lesz alkalmam kiegyenlíteni a most felhalmozódó tartozást.

Dusán a szerelemről írt, de Zorán hangjából mást is kihallok: „A lángot akkor őrzöd még/Ha félsz, hogy ellobban, elég/S elveszted fényét, melegét”.

Zsarolom magam, hogy pozitív maradjak. Mert mondjuk az iskolák kényszerű bezárásában, az internetes távoktatásra való áttérésben azt akarom felfedezni, hogy évtizedeket ugorhatunk a digitalizációban. Hetek alatt kiderülhet, hogy teljesen újra lehet gondolni a közoktatást, átstrukturálhatóak a különböző képességek miatti egyiknek időrabló, másiknak kevés egyen-tanórák. Pillanatokon belül rádöbbenhetünk, hogy a kizárólagos tankönyvek, a direktíváknak álcázott tantervek működésképtelenek, mert az oktatásban a tanár, az ő tudása, szemlélete, és a vele szemben ülők képességei és lehetőségei a döntőek, ezeket kell közös nevezőre hozni. Hinni akarom, hogy a baj rádöbbent bennünket a digitális elmaradottság felszámolásának elodázhatatlanságára, és ennek nyomán arra, hogy a másfél évszázadon át működőképesnek tartott oktatási rendszerhez akár drasztikusan is hozzányúlhatunk.

Presser Gábor zenéjére énekelek a fejemben: „Jó, mikor hisszük még/Lehet olyan a világ/Amilyet szeretnénk”.

Persze vannak pillanatok, amikor megdöbbenek. Mert beengedem a világhálón fénysebességgel terjedő sötétséget, a mindent is jobban tudók megmondásait, a tuti informátorokat, az örök kritizátorokat, a szimplán butákat. Kiszűrhetetlenek. Akiket a bizalmatlanság, a megosztottság, a felszínesség dicsérete, a könnyű eredmények hazugsága nevelt. Veszélyesebbek, mint járvány idején a testi kontaktus. Sok mindent nem értek. A fejemet fogom. Kétnaponta egyszer boltba is menni kell, és a kedvenc áruházamban, közel az ötvenhez, én vagyok a legfiatalabb vásárló.

Zorán énekel: „Hidd el, a hajnal attól szép/Hogy minden éjben ott lapul/Az örök sötétség”.

Egy szűk hét alatt alapvetően változott meg az életem. Az életünk. És ez a pár nap elég volt, hogy szerintem kiemelkedjen a szavak tengeréből a legfontosabb, folyamatosan mantrázandó szó: felelősség. A szó, ami csak az egyes szám után tehető többes számba.

A Sztevanovity testvérek és Pici bácsi énekel: „Egy érzés mindent eltakar/S elhittük mindörökké tart/S a törvény nálunk dől le majd”.

Ha nem lenne egy csomó, hetek-hónapok óta elmaradt, halogatott, elfelejtett dolgom, valami látható helyre, hatalmas betűkkel felfesteném Örkény Őrnagyának tanácsait, aki Tóth úrnak azzal világította meg a tétlenkedés veszélyeit, hogy a fronton inkább levágatta majd ismét felvarratta a bakáival a gombjaikat, nehogy a semmittevés közben buta gondolataik támadjanak.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

250 misi a falra

Várom a köremaileket, az iwiw-es üzeneteket, a Facebook-os csatlakozási lehetőséget, és a népi mozgalomról szóló diadalittas híradásokat, amelyek a tűzijátékok pénze után a falra akasztandó százmilliókat is nemesebb célra szánják. Mert számoljunk csak!

Új alpolgármesterünk

Történjen bármi jövő június 9-én, a szolnoki fejlesztésekért felelős alpolgármestert lényegében a múlt héten megválasztotta az országgyűlés. Most még úgy hívják Lázár János, akinek a minisztériuma irányíthatja a jövőben a szolnoki nagyberuházásokat (is). Mindezt szolnoki szavazattal.

Majdani lokálpatriótához

Bízom benne, hogy mondjuk, fél évszázad múlva is lesznek szolnoki lokálpatrióták, és akad köztük, aki a város régi házait "szeretgeti"! Tőle szeretnék előre bocsánatot kérni, és kvázi azért könyörögni, hogy néhány ma épülő szolnoki házból ne vonjon le általános érvényű következtetéseket.

Pozitívnak lenni jobb

Egyébként jól hangzana, de ez most egy hülye mondat. Pedig igaz. Természetesen ne úgy legyünk pozitívak, és még véletlenül sem akarok a vírussal viccelődni. De a pozitív szót használni akarom. Mert így próbálok gondolkodni és hozzáállni ehhez az egész, fura helyzethez. Magamnak írogatok.