Mostanában úgy csúsznak egymásra az új magyar filmek premierjei, hogy egyiknek sincs ideje kifutni magát, azaz bevésődni a közönség emlékezetébe. Mozirajongóként ez az időszak számomra hiába a Kánaán, nagyjából minden új magyar film kudarcra van ítélve – ez pedig a jövő filmgyártását ássa alá -, mert nemhogy számottevő nézőjük nem lesz, de reklám, PR vagy recenziók révén se juthatnak el a közönséghez. Ha van a magyar víruskezelésnek egy szakterületen jelentkező óriási, közpénzt égető, egy ágazat piacképtelenségét felmutató jelensége, akkor ez az. Teljesen egyértelmű, hogy a magyar filmipar csak addig érdekelt a filmkészítésben, amíg jókora állami támogatások révén megszületik a végleges tekercs. A forgalmazás, a közönség elérése már szinte senkit nem érdekel. Függetlenül a film minőségétől.
Cristina Grosan első magyar nagyjátékfilmje A legjobb dolgokon bőgni kell úgy kerül majd le a hazai mozik műsoráról, hogy tíz évvel ezelőtti, köldöknéző művészfilmek nézettségi adatait fogja alulmúlni. És nemcsak a minősége miatt. Hanem részben azért, mert olyan halvány reklámkampánya van – vagy az sincs -, hogy tényleg csak a magyar mozira nagyon rácuppantak fogják észrevenni. Másrészt az ugyancsak most mozikba kerülő Feleségem története, vagy a még itt-ott felbukkanó Toxikoma – a külföldi premierekről ne is beszéljünk – miatt olyan árnyékban van, hogy azt a Facebook vagy az Insta mumusai se tudnák leprogramoztatni. Teljesen érthető, hogy Szolnokon is egy hétig, egy helyen, napi egy alkalommal látható. És ennek megfelelően egyedül ültem a nézőtéren.
Pedig Grosan meghatározhatatlan műfajú – a legtöbb helyen a nonszensz „vígjáték, filmdráma” meghatározást használják – első filmjében például Hernádi Judit alakít hatalmasat kicsit flúgos, meg nem értett és meg nem értő anyaként. Ami már magában megért volna néhány hatalmas filmplakátot, ami ráadásul nem is lett volna hazugság a film történetét illetően sem. Vagy netán pár hétnyi kommunikációs habosítást, mert igencsak ritkán láthatjuk mozivásznon az ország egyik legjobb színésznőjét. És, ha netán Thuróczy Szabolcs, mint hullaszállító is megjelenik a plakátokon is mindenhol, akkor sem vagyunk jobban átverve, mint más filmes reklámok esetében. Ám ez a film már sem az alkotókat, sem a gyártókat, sem a forgalmazókat, sem a mozisokat nem érdekli. Ami szerintem legalább olyan hűtlen kezelés, mint egy méregdrágán és rosszul megépített autópálya.
Ja, hogy a filmről is kellene pár szót ejteni. Ismét igazolni látom saját „törvényemet” miszerint a rendező és a forgatókönyvíró nem lehet ugyanaz, mert abból csak baj lesz. És most kiegészítem mindezt azzal, hogy ha maga a főszereplő is benne van a forgatókönyv elkészítésében, akkor a baj csak hatványozódik. Főleg. ha az elkészítendő film alapötlete annyiban foglalható össze, hogy 2014-ben Reisz Gábor hatalmasat dobott a harmincas férfiak felnövéstörténetét bemutató – és kultfilmmé váló – VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal, tehát ennek női verziója is sikeres lehet. Maximum az alkotók kifizetésénél. Merthogy Reisz annak idején talán 5 millióból, baráti segítséggel hozta össze azt a filmet. Grosan viszont egy vagon állami pénzből. Lett is belőle egy általában unalmas, idegesítő, sehová sem jutó valami.
Lehet, nem is olyan nagy baj, hogy mindez még a közönség előtt is titokban marad?
