Mindig szenvedtem a görög drámáktól. A mai napig a hazai irodalom- és történelemoktatás egyik legnagyobb tévedésének tartom, hogy a frissen középiskolába kerülteknek az ókort akarják először lenyomni a torkán. A nehéz nyelvezetű, alapos mitológiai alapismereteket követelő, komoly koncentrációt és szövegértési képességet feltételező görög drámák korai tanítása szerintem inkább kárt okoz, mint hasznot. Megkockáztatom: a görög drámákkal való félresikerült találkozásnak jelentős szerepe lehet az irodalom és a színház „megutáltatásában”. Éppen ezért minden olyan próbálkozás, ami megérthetővé és szerethetővé igyekszik tenni bármelyik görög drámát, felér egy kulturális küldetéssel.
A Szín-Mű-Helyben Hajdú László rendezésében bemutatott Antigoné ebből a szempontból egyértelműen a szolnoki társulati idei legnagyobb és leginkább jövőbemutató vállalkozása. Elsősorban azért, mert nemcsak érthetően és világosan mesélik el az ókori történetet, de a díszlet és a jelmezek ellenére hagyják, hogy az mai sztorivá váljon, ráadásul minden színésztől elsőrendű játékot látunk. Ha pedig azt is hozzáveszem, hogy az egész előadás nincs több egy szűk óránál – és mégsem érzem, hogy valami hiányozna a meséből -, akkor el kell ismerni: a rendező az először színházba menők feltételezett befogadóképességét is igyekezett jól belőni. Ezzel együtt úgy látom, kár a szolnoki Antigonét csak iskolai előadásként kezelni. Aktív színházba járóként is kifejezetten szórakoztató és szerethető, de szerintem arra is alkalmas lenne, hogy a színházat még fel nem fedező, vagy attól akár egy rossz Antigonéval elriasztott felnőtteket is „megfertőzzön”.
Őszintén megmondom, egyetlen dolog van, amit nem értek, és egy másik, ami nem tetszett. Nem pontosan értettem, hogy mi a funkciója a szobaszínház előterében történő indításnak. Persze meg tudom magyarázni, hogy a jelenből így vezet át a rendező a múltba, de nekem nem ment az átlényegülés. A szándékot, meg a megszokottól eltérő forma keresését, a vélhetően sok diáknak szánt első, erős ingert értem, de nekem valahogy nem működött, ráadásul a gyerekszereplők is csak aranyosak voltak, és nem több. Ennél azonban sokkal nagyobb problémám van a jelmezekkel. Amelyek közül némelyik láthatóan inkább zavarta, mintsem segítette a szereplőket. A hosszú uszály, a mozgást olykor akadályozó szoknyák néha elvonták a figyelmemet a játéktól, mert esküszöm, attól féltem, valamelyik szereplő megbotlik. Veszélyes játék egy olyan előadással, amelyiken olykor vágni lehetett a csendet.
Molnár László ugyanis remek Kreón, néhány mondat alapján is érthetővé teszi a király tetteinek mozgatóját, hiteles dühe és összeroppanása is. Ónodi Gábor az őr szerepében, két jelenés alatt is zseniális jellemrajzot fest a zsarnokot túlélni akaró kisemberről. Gombos Judit Eurüdikéként csupán pár pillanatot kap, de ahogy összeomlik, és visszafogottan sírni kezd valódi könnyeket hullatva, az felejthetetlen. A görög drámák elmaradhatatlan „kar” funkcióját Pertics Villő és Posgai Márton a szinte folyamatos jelenlétükkel, kommentjeikkel, kontráikkal remekül adják vissza, tulajdonképpen ők a történet mesélői és mozgatói. Öröm volt Sárvári Diánát méltóbb szerepben látni, miként Tárnai Attilát is hírnökként, Karczag Ferencet pedig a vak jósként. Az előadás talán legkevésbé kidolgozott része Antigoné és Haimón szerelmi szála, de Polgár Kristóf nagyszerű játéka – amihez azokban a jelenetekben Molnár László alázatosan asszisztál – világossá teszi a drámának ezt a fontos kapcsolatát. Ami ugye nem működne Molnár Nikolett Antigonéja nélkül, aki címszerepe ellenére nem tolakszik a reflektorfénybe, sokkal inkább tartóoszlopa a többiek játékának, miközben sokszor juttatta eszembe világrengető alakítását a Névtelenülben.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
